.

Metelka Ferenc (1814-1885) már fiatal korában érdeklődött a rovarok és növények után, rendszeresen gyűjtötte őket. Miután a gyógyszerészi pályára lépett, fölhagyott a természet búvárlásával. 1855-ben találkozott az akadémikus Frivaldszky Imrével, aki akkori Magyarország legnagyobb entomológus szaktekintélye volt, de még legénykorukból ismerték egymást. Újraéledő barátságuk megint fellobbantotta szívében a természet vizsgálatának lángját. Ezután szabad idejében ezzel a hévvel vadászta a lepkéket, gyűjtötte a hernyókat, és kertjébe ültette azok tápnövényét.

 Legismertebb felfedezése a Rhyparioides metelkana nevű „lipenye” (medvelepke), amelynek első ismert példányait ő gyűjtötte 1859-ben Dabas környékén. A fajt ezek alapján írta le Julius Lederer bécsi lepkész, és az ő tiszteletére nevezte el. Metelka nemcsak a lepkéket találta meg, hanem kikutatta az életmódját, így minden évben sok példányt sikerült kinevelnie. A lepke nagy ritkaság volt, a gyűjtök jó árat adtak érte, ezért Metelka egészen élete végéig titokban tartotta a lepke életmódjával kapcsolatos ismereteit. Csak halála előtt osztotta meg titkát Vángel Jenő (1864-1917) fiatal barátjával, aki később mindezt publikálta.

Lederer cikkének ábrája a holotípusról

A környék pusztai tölgyeseiben a már kipusztult Magyar Szemőc (Melanargia russiae) nevű nappali lepkével is találkozott. Az abban az időben még jóval kiterjedtebb turjánvidéken számos fajt ő mutatott ki először a hazai faunában. Ezeket mind elküldte akadémikus barátjának. Ilyenek voltak a Hadena silenes, a Staurophorus celsia és a Senta flammea éjjeli lepkefajok, továbbá az Onconotus serviellei szöcske és a Claenius sulcillis futrinka.

Abafi-Aigner Lajos egyik cikkének illusztrációja

 A Metelka Lipenye legendás lepkévé vált. Vángel cikkének és a századforduló nagy lepkészeinek köszönhetően ma már jól ismerjük a lepke életmódját. Abafi-Aigner Lajos német és magyar nyelven, több helyütt is közzé tette a lepkével kapcsolatos legendákat és ismereteket. A lepke története folytatódott a modern időkben is, mert az első világháborút követő időszakban a Duna-Tisza völgyi vízrendezéseket követően a faj ismert lelőhelyeiről eltűnt. Pedig bizony sokan keresték - a piacokon még mindig jó árat adtak a magyar példányokért, annak ellenére hogy közben megtalálták Belgiumban és Franciaországban is. Gozmány László aztán 1973-ban újra "felfedezte" a Kiskunságban, és előkerült a Duna deltából és a Temesvár környéki mocsarakból is.

Metelka nevére és rovartani munkásságára a fentiek miatt mi lepkészek, ma is emlékezünk. De nem felejtették el a gyümölcsnemesítők sem, hiszen szabad idejében nemcsak lepkegyűjtött, hanem gyümölcsfákat is ojtott. Gyógyszerészként is köztiszteletben állt. Az általa alapított patika Dabason még mind a mai napig működik, ugyanabban az épületben. Metelka Ferenc születésének 200. évfordulója alkalmából szülővárosában, Hatvanban a Széchenyi Zsigmond Könyvtár szervezésében egy kis emlékkiállítással és két előadással emlékeztünk meg.

 Bálint Zsolt és Katona Gergely

Mauro Costa, Ángel L. Viloria, Otto Hubber, Stéphane Attal, Andrés Orellana: Lepidoptera del Pantepui. Parte I: Endemismo y caracterización biogeográfica

 http://www.entomotropica.org/index.php/entomotropica/article/view/414/448

Az élet sokféleségét kutatók már régóta felfigyeltek a dél-amerikai kontinens északkeleti részén levő táblahegyek sajátos állat- és növényvilágára. A szakcikkeket, amelyekben az ott talált növények listája vagy a tudományra új fajok leírása olvasható, talán még senki se gyűjtötte össze. Pedig nagyszerű munka lenne. Nemcsak mert egy vaskos kötetben szemléltetné, hogy az élet milyen különös megoldásokat talál arra, hogy még ott is legyen, és bőségben legyen, ahol a logika szerint nem lenne szabad, hanem mert a különféle nemzeti nyelven megjelent eredményeket végre láthatnánk egy szemmel, és olvashatnánk egy szívvel, egy lélekkel.

Venzeuelai táblahegyek madár-, meg olykor lepke-távlatból (kép: M. Costa)

Ez az álombeli könyv biztos nem mozgatná meg az írók fantáziáját, sem a forgatókönyv-írókét sem pedig a filmesekét. Ezért nem inspirálna semmiféle elveszett világot, sem Jurassic, sem pedig Triassic parkot. Nem rezzenne meg az élet gyertyalángja sárkánygyíkok közeledtére, az esti madáréneket nem nyomná el a melegvérű hüllők tülkölése, és nem bújnánk félelmünkben az asztal alá, ha váratlan látogató érkezne a műhelyünkbe. Viszont lehet ez a könyv az élet után kutatókat egyre izgalmasabb és mélyrehatóbb kérdések feltevésére ösztönözné, és a válaszok nyomán egyre inkább közelebb kerülnénk a Valósághoz. Kiderülne, honnan és miért is jöttek ide az itt élők, hogy az „elveszett világban” lakjanak, és mikor is születtek, és várhatóan merre tartanak, és hogy benne vannak-e az élet folyamának sodrában, vagy éppen megkapaszkodtak egy sziklaszálon, jó sorsukban reménykedve.

Az Akopán táblahegy fennsíkján tenyésző Farkincás-rokonúakat (Eumaeini) képviselő, leírásra váró lepkefaj (kép: M. Costa)

A lepkék kapcsán az utóbbi évtizedekben indult meg a táblahegyek faunájának feltárása. A kezdeti lépéseken már túl vagyunk, amikor egy-két nagyon gazdag ember helikopterrel leszállhatott valamelyik tepui tetejére, néhány órát eltölthetett, és talán gyűjthetett is, majd visszatért. Legújabban pedig már rendszeres gyűjtés és jól szervezett kutatás folyik. Egyre több eredmény kerül publikálásra. Nemrégen jelent meg az Entomotropica szaklapban a Pántepui biblikáiról, búskáiról, farkincásairól, pillangóiról, szemőceiről és a többi pillangóidomú lepkéről szóló összefoglaló tanulmány.

Az Akopán táblahegy fennsíkjának egyik bozótosa, számos leírásra váró lepkefaj élőhelye (kép: M. Costa)

Hozzám is érkeznek a lepkék, virtuálisan meg valóságosan is. Van egypár eddig ismeretlen, a tudomány számára új faj, ami névadásra vár. Nekem ezekből a lepkékből az látszik, hogy táblahegyek világa nem elveszett és nem is letűnt. Nagyon is benne van a mában, nyüzsög rajta az élet. És pontosan olyan élet, ami azt mutatja, hogy semmit se akar, még egy szikladarabot se szeretne pusztán, élet nélkül hagyni. Az én Farkincásrokonú lepkéim is sugallják, hogy az endemizmusok főképp olyan csoportok közül kerülnek ki, amelyek a tudósok hite szerint a fajképződés forrongó kohójában az élet újabb és újabb formáit produkálják. Igen, az élet nem hagyja magát, és ha a régi forma nem megfelelő, akkor kitalálja a megfelelő újat. De ami mégsem új, hanem benne van a tarsolyában. És ezt az újat pontosan arra az alkalomra tartogatja, amikor szüksége van rá. Aki ezt tanulja, az tanulja a valóságot. És a táblahegyek élővilága sokkal inkább a jövőbe, mintsem a múltba vezeti.

Bálint Zsolt

Herman Ottó: Trochilium apiforme, ein Hermaphrodit. Trochilium apiforme. Egy hermaphrodita. Természetrajzi füzetek 1881. 5(2-4) 194-196, 275-277, +1 tábla.

A Magyar Természettudományi Múzeumban található Georg Friedrich Treitschke (1776-1842) bécsi lepkésztől származó gyűjteményben van egy különleges szitkár példány, ami fölött maga Treitschke is értekezett 1834-ben. Megállapítja, hogy a bal oldal a „Sireciformis”, a jobb oldal meg az „Apiformis” fajváltozatot képviseli. Így jelölte meg a gyűjteményében is, és még ma is így látható. (1. kép) A XIX. század végének egyik jeles lepkésze Ottokar Bohatsch (1843-1912) a leírás alapján, azt feltételezte, hogy ez a ritka eset (gyakorlatilag az egyetlen ismert) a Speyr-féle dichotómiát képviseli, amit nem hermofroditizmus, hanem hibridizáció okoz. Bohatsch szerette volna látni a példányt. (2. kép) Ezért írt Frivaldszky Jánosnak (1822-1895), az akkori igazgató őrnek. Frivaldszky továbbította Bohatsch kérését Herman Ottónak (1835-1914), hogy rajzolja le ezt a különlegességet.

 A nagy polihisztor nemcsak hogy lerajzolta (3. kép) és alaposan leírta a példányt,  hanem áttételesen odadörgött Bohatschnak. Szerinte a Speyr-féle dichotómia elfogadhatatlan, mert ha két faj kereszteződik, akkor a faji bélyegek keveréke az egész testen megjelenik. Summázata pedig „épen azért kötve hiszem, hogy létezzék természetvizsgáló, a ki a jellegek féloldalú megjelenését másban mint ivarkülönbségben keresné”.

Nos, az eltelt 123 év alatt sok minden tisztázódott a rovartan területén is. Amellett, hogy a genetika Gregor Mendel (1822-1884) atya kísérleteinek köszönhetően kiléphetett a „kötve hiszem természetvizsgálók” erdejéből a tudomány mezejére, a mi esetünkben kiderült, hogy a Sireciformis nevet az Apiformis rozsdabarna pikkelyezettségű példányaira kell alkalmazni. Valóban nincs köztük faji különbség, és „sireciformis" színváltozat mind hím, mind pedig nőstény példányok esetében ismert. Így nem jelezhet kettős ivarúságot, aminek legfeltűnőbb esete a kétoldali tökéletes gynandromorfizmus, amit Herman Ottó sejtetett a példány esetében.

Mi akkor példányunk igazsága, tehát mi a valóság? Tovább kellene kutakodni. A lepke potrohát felboncolva talán bizonyíthatnánk, hogy nőstény példányról van szó. Ezt valószínűsíti az, hogy a szitkár-hímekre jellemző farpamacs hiányzik az utolsó potrohszelvényről. Így megállapíthatjuk: van egy valóban különleges módon rajzolt nőstény Darázs Szitkárunk. Utána kezdhetjük az irodalmi búvárkodást, és talán rá is bukkannánk egy vagy két közleményre, hogy milyen tenyésztési körülmények eredményeztek f. sireciformis egyedeket. Ezen túl pedig el kell mélyedni a szinte áttekinthetetlen örökléstani irodalomban és olyan beszámolókat keresni, amelyek a kísérletezések során a mi példányukon látható, vagy hasonló „dichotóm” jelenséget írnak le. Szóval, még az eltelt 123 év után is van mit búvárkodni! De bármi is a valóság, és lehet hogy sosem lesz felboncolva  az egyre rézvirágosabb rovartűn öregedő példány, ez sem befolyásolja azt, hogy köszönjük a 100 éve meghalt Herman Ottónak a rajzot, a leírást és a probléma felvetést.

Bálint Zsolt és Katona Gergely

Volker Michels (szerk.), 1982: Hermann Hesse Schmetterlinge. Betrachtungen, Erzählungen, Gedichte. Zusammengestellt und mit einem Nachwort versehen von Volker Michels. Insel taschenbuch 385, 97 pp.

Egy időben olyan tervem volt, hogy nagy költők lepkés verseit összegyűjtöm. Neki is láttam. De tervemet nemcsak azért adtam fel, mert az életem elkanyarodott az irodalomtól, hanem mert beláttam: a legtöbb „nagy” költő nem volt lepkész. Így olyan verseket szedtem volna csokorba, amelyek lehet a nagyközönség számára izgalmasak, de annak, aki ismeri a pikkelyes szárnyúakat, bizony megmosolyognivalók.

A magyarok közül csupán Sinka István (1897-1969) költeményeiben találtam olyan szakaszokra vagy sorokra, ami azt mutatta, a Fekete Bojtár a lepkéket is alaposan megfigyelte. Bár nevükön nem nevezte őket, de leírásaiból meg lehet állapítani, melyik lepkefaj vagy génusz lehetett a költő alanya. Bár irodalom-történeti tudásom tökéletlen, és ezért biztos van még több igazi költő-lepkész: de én csak kettőt találtam. Az egyik a legújabban sokat ünnepelt Vladimir Nabokov (1899-1977), a másik pedig a Nobel-díjas Hermann Hesse (1877-1962). Mindketten gyűjtöttek lepkéket, ismerték is őket. Olyannyira, hogy az arisztokrata származású Nabokov bizonyos műveit nem is lehet nélkülük igazán megérteni. A protestáns családban puritán módon nevelkedett Hesse pedig gyerekkorában szenvedélyesen lepkészett, majd felnőttként egy ázsiai utazás során újra elővette a lepkehálót. Az ő életét is végigkísérték a lepkék, írásaiban sokszor felbukkannak.

 Az Insel kiadó Volker Michels szerkesztésében 1982-ben kis kötetet jelentett meg „Hermann Hesse Schmetterlinge” címmel,  amiben a nagy író lepketárgyú verseit, költeményeit és novelláit gyűjtötte össze. Nekünk, lepkészeknek is, felemelő és lélek-üdítő olvasmányok ezek a rövid és nagyszerű írások. Egyik kedvencem a híres „Blauer Schmetterling”. Híres, mert többen is megzenésítették, és nagyon sok helyen újranyomták naptárokban, versválogatásokban; még képeslapon is láttam.  A versecskében rögtön rá lehet ismerni a réten, erdőszegélyben sebesen repülő Nagypettyes Boglárkára (Maculinea arion). Könnyű dalocskának tűnik, de a sorokra rávetül Hesse tragikus eseményekkel teli életének árnya. Azt hiszem sikerült elég jól le is fordítani. Íme:

„Szélben csapong a lepke

Aprón, kék szárnyuan,

Gyöngyházfényként remegve

Illan, villan, suhan.

Így, egy szempillanatra,

Így, mint röpke futam,

Találtam a vigaszra,

Illant, villant, suhant.”

Bálint Zsolt

Tomasz Wilhelm Pyrcz, 2010: Wybrane zagadnienia z taksonomii, zoogeografii i ewoluciji faun górskich na przykładzie grupy modelowej motyli z plemienia Pronophilini (Nymphalidae). Wydawnictwo Mantis, Olsztyn, 245 pp, 137 ábra.

Tomasz Pyrcz barátom most a krakkói Jagelló Egyetem zoológiai intézetének professzora, és az egyetem állattani múzeumának igazgatója. Első végzettsége szerint nyelvész, de dolgozott diplomataként is. Például ő volt három évig a lengyel konzul Limában, honfitársai ügyes-bajos dolgait intézte Ecuadorban, Peruban és Bolívában. A sok bosszúságra és hivatali gondokra gyógyító írként hathatott az andoki lepkefauna hallatlan gazdagsága és az, hogy Tomasz gyerekkora óta lepkészik. Ezért ezt a gyógyírt hathatósan tudta limai hétköznapjai alatt alkalmazni.

Egyetemi elődjével, a közelmúltban hirtelen meghalt Dr. Janusz Wojtusiakkal majdnem két évtizeden át dolgoztam a neotrópikus Lángszinér-félékkel. Az ő doktorandusza volt Tomasz, és a tragikus eltávozást követően nemcsak kényszerűen lépett nyomdokába, hanem ez volt Janusz szándéka is. Janusszal keresztül-kasul bejárták az Andok hegyvidékeit, és olyan szemőcgyűjteményt hoztak létre, ami a világon egyedülálló.

Tomasz a neotrópikus Pronophilini tribusz (Satyrinae) világspecialistája lett. Nála talán senki se ismeri jobban ezt a lepketársaságot. Közel száz szakcikket publikált róluk, köztük nagy monográfiákat, nem egy dolgozata jelentős folyóiratok oldalain látott napvilágot. Amint megkapta a professzorságot, első dolga az volt, hogy mindazt, amit eddig meglátott és összegzett a tribusszal kapcsolatosan, az egyetemen is taníthassa. Így született a könyv.

A Jagelló Egyetemen az andoki szemőcök modellcsoportként szolgálnak a filogeográfiai, ökológiai, rendszertani és taxonómiai ismeretek jobb megértéséhez, a módszerek alkalmazásához, az eredmények kiértékeléséhez. Mindez lengyelül, mintegy garantálva azt, hogy a hallgatók nagy része ne csak hallgassa, hanem meg is értse, amit Tomasz egy-egy alkalommal előad. Bízvást állíthatjuk, hogy Lengyelországban a lepkészet jövő nemzedéke Krakkóban megkapja mindazt, ami szükséges a XXI. században ahhoz, hogy a lepkékben ne csak egy újabb bárkód megszemélyesítőit lássa. Hanem csodálkozzon rájuk, mint olyan teremtményekre, akik arra hivatottak, hogy a maguk tökéletes módján őrizzék és továbbadják az életet, amíg világ a világ.

Bálint Zsolt

Kovács Lajos, a legendás magyar lepkész (Acta Naturalia Pannonica 6). Szerkesztette: Fazekas Imre. Kiadó: Regiográf Intézet, Komló. 187 oldal. HU ISSN 2061-3911. ISBN 978-963-86940-8-9. (Pdf.)

Hatvan éve jelent meg a „Magyarországi nagylepkék és elterjedésük” cikk első része. Ennek a szerzője Kovács Lajos (1900-1971) egykori levéltárigazgató volt. Mint osztályidegent, a Magyar Természettudományi Múzeumba helyezték – szerencsés összeköttetéseinek köszönhetően. Egyébként a gulágra, jobb estben Recskre vagy Tiszalökre került volna. A múzeumi lepketárlók között húzódott meg először furcsa "frászkarikaként", majd miután alaposabban bedolgozta magát a szakmába, megmutatta magát a világnak is, számos cikkén keresztül.

A háború borzalmait túlélő és a rákosista rendszer alatt nyögő magyarországi lepkészek számára ez az 1953-ban megjelent cikke bizonyára nagy örömet hozott. Sőt, a három év múlva megjelenő második résszel együtt a két cikk már olyan átfogó képet adott a megmaradt országrészek faunájáról, aminek alapján valóban komoly faunisztikai feltárás indulhatott meg. Lepkészeink faunára új fajok megtalálásnak reményével rajzottak a Zemplénben, a Bükkben, a Mátrában, a Bakonyban és a Mecsekben, sőt kimerészkedtek az Őrségbe – ami akkor nem volt veszélytelen és politikamentes vállalkozás. Ennek "előszellemeként" jelentek meg a lepkehálós-maximlámpás gyűjtők az érdekesebb, még feltáratlan alföldi részeken. (Bátorligeti beszámolójuk itt olvasható.)

Ki volt ez a lepkész Kovács Lajos? Ezt mutatja be a kis kötet, megkésve bár, de azért mégiscsak emléket állítva legendás alakjának. Igen, legendás alak volt. Sok anekdota fűződik talán valóban nem mindennapi személyéhez. De aki még meglett korában is hűséges gyerekkori álmaihoz és szerelméhez, az mi más lehetne, mint nem mindennapi alak? Egyfajta frászkarika-csodalepke, aki fölött a látszólag hozzá legközelebb állók is legtöbbször viccelődnek – pedig ő az életet, és benne a tudományt halálosan komolyan veszi. Mivel már nincs közöttünk, vegyük végre komolyan és köszönjük meg, hogy tudását végül megosztotta nemcsak kortársaival, hanem velünk is.  – Ezt a szóban forgó szerény kis emlékkötet meggyőzően bizonyítja.

Bálint Zsolt és Katona Gergely

Martin Hering und Werner Hopp, 1925: Eine Sammelausbeute des Herrn Werner Hopp aus dem Chocó Kolumbiens. Deutsche Entomologische Zeitschrift "Iris", Drseden 39: 181-207.

Pár évvel ezelőtt Párizsban dolgoztam, ahol az ottani Farkincás-rokonúak (Eumaeini) anyagait katalogizáltam. Köztük volt a gyönyörű Theorema sapho hímje és nősténye, amiken az eredeti gyűjtő és a kereskedő cédulák mellett típuscédulák is voltak. Emiatt ezekről a szakma azt tartotta, hogy a Thecla werneri típusai. A feltűnő ivari kétalakúságot mutató fajoknál nem ritka jelenség, hogy a hímet és a nőstényt külön fajként írják le, és a későbbi kutatások derítik ki, hogy a két név alatt ugyanannak a fajnak a hímje és a nősténye értendő. Ilyenkor az először megjelent nevet használják, és mivel a nőstényt már 1888-ban Otto Staudinger leírta „Micandra sapho” név alatt, a fajra ezt a nevet kell alkalmazni. De mivel Staudinger olyan génuszba helyezte a fajt eredeti leírásában, amivel a sapho csak nagyon távoli rokonságot mutat, a nevet át kellett emelni a számára megfelelő génuszba. Ezért lett a faj ma használatos tudományos neve végül is Theorema sapho.

Minthogy a katalogizáláshoz vissza kell menni a forrásokig, és le kell ellenőrizni minden adatot, így tettem én is. Elolvastam az eredeti közleményt, amiben Martin Hering 1925-ben leírja a Thecla werneri-t. A leírásból kiderül, hogy a nevet tévesen alkalmazták a Theorema sapho-ra mert, a werneri egy másik kolumbiai lepkefajt, a Lucilda crines-t képviseli. Sőt, a szerző még meg is említi, hogy a típus a berlini múzeumban van. Előtte pedig egyértelműen leírja a „Thecla sapho” hímjét.

Hogyan kerülhetett hát a típuscédula a példányra? Talán Werner Hopp azt gondolta, ismeretlen faj. Naplószerű beszámolójában meg is jegyzi 1924. június 1-én, amikor az első példányt fogja, hogy nem található meg a Seitz-kötetben. Tovább olvasva sorait, elénk tárul a gyűjtőút kalandos és tragikusan végződő története: Hopp az észak-nyugati Kolumbia Chocó vidékre ment gyűjteni Kurt Reuter kollégájával, és egy arany- és platinamosó fazendán laktak, ahol egy népes helyi család élt. A kezdeti ígéretes gyűjtések tragikus véget értek: a fazendán kitört a pestis, Reuter megbetegedett és rövid időn belül meg is halt. Mialatt több mint két hétig ápolta barátját, Hopp szorgalmasan gyűjtött és jegyzetelt. Reuter halála napján még fogott egy „Thecla werneri” nőstényt, de miután barátját eltemette, rátört a halálfélelem, különösen amikor látta, hogy a fazendán is mindenki megbetegedett. Hopp gondosan összepakolta a gyűjtött rovarokat és növényeket, és a szünet nélkül szakadó esőben a zuhatagos Joly folyón egyedül lehajózva, majd az óceánon vitorlázva másfélnapos utazással elérte a legközelebbi lakott települést. Később megtudta, hogy a fazenda lakóit mind elvitte a fekete rém. A terület még most, 100 évvel a történtek után is lakatlan.

Bár Martin Hering azt írta, hogy a Werner Hopp által gyűjtött lepkék a berlini múzeumba kerültek, ennek ellent mond az a tény, hogy a tragikus expedíció során gyűjtött bizonyos példányok most Párizsban találhatók. A cédulázás szerint a lepkék egy Larsen nevű rovarkereskedőn keresztül juthattak Madame Fournier-hez, akinek köztudottan akkoriban az egyik legnagyobb dél-amerikai nappalilepke-gyűjteménye volt. A típus cédulák pedig azt sugallják, hogy azokat a kereskedő írta. Valószínűleg így még több pénzt kapott a pestises lepkékért! Madame Fournier legendás gyűjteményét a párizsi múzeumnak ajándékozta a Fournier-kastély lepkeszobájának minden berendezésével.

Úgy látszik, hogy a lepke nem terjesztette a pestist, mert egy évtizeddel később a mi Amazóniában gyűjtő Molnár Gáborunk találkozott a Larsen nevű lepkekereskedővel, akinek ő is eladta gyűjtött anyagait, hogy megfelelő felszereléshez jusson, élelmet vehessen és segítőit kifizethesse. Aki a kolumbiai Río Micayon felhajózva a Joly és a Las Animas folyócskák találkozásánál jár, ne feledkezzen meg a fiatal Kurt Reuterről. Barátja oda temette, egy hatalmas erdei fa tövéhez. És ha valaki látja a Theorema sapho hímjét képen vagy a valóságban, gondoljon arra, hogy milyen regényes és szomorú történet rejtőzik ennek a gyönyörű lepkének a megismerése mögött.

 Bálint Zsolt

Sun-Jae Park & Won-Yeong Choi, 2012: Korean Type Specimens of Insects Deposited in Hungarian Natural History Museum. Natural  Institute of Biological Resources, 424 pp. ISBN: 9788997462377-39490.

A Magyar Természettudományi Múzeum gyűjteményei pénzben kifejezhetetlen értékű kincseket rejtegetnek. Mert ha nekilátnánk a tárlófiókok és szekrények mélyén őrzött gyűjteményi példányok begyűjtésére, kipreparálására, meghatározására, az eredmények publikálására, majd a gyűjtemény felállítására, leltározására és megőrzésére fordított fáradozás és figyelem számokban való kifejezésére, hamar letennénk a tollat, és félretolnánk a papírt (vagy becsuknánk az Excel-munkalapot és kikapcsolnánk a gépünket): már az első oldal summázata olyan összeget mutatna, hogy azt még a leggazdagabb műgyűjtő se tudná megfizetni.

Ezért is a természettudományi múzeumok kincsei csak kulturális és tudományos szemszögből mérhetők – ha ennek a méricskélésnek egyáltalán értelme van. Mert talán már a múzeum megléte elég indok arra, hogy büszke legyen rá az az ország, akinek ilyenje van, és megkülönböztetett figyelmet szenteljen neki. Kicsit rossz példával szemléltetve: mint a kertész, akinek a kertjében sok növény van, de van egy szép öreg fája, ami évről évre hozza a sok-sok gyümölcsöt, és alatta nőnek a magoncok. Úgy alakítja hát a környezetét, hogy az a fa a kertjének a dísze legyen.

De ha mindenáron méricskélni akarunk a múzeumi gyűjteményekben, az egyik valamiképp objektív megközelítés a típusanyagok fölötti vizsgálódás lehetne. A típuspéldányok képviselik a felismert fajok etalonjait. A tudományos nevet a típuspéldányhoz „ragasztotta” a faj leírója, és ezen túl azt hordozza, amíg világ a világ. Valahogy úgy, mint a Párizsban őrzött méteretalon. De ez a méricskélés itt sem egyszerű, mert mit szeretnénk hasonlítgatni meg számolgatni? Melyik országban gyűjtötték a típuspéldányokat? Mikor? Kik állították fel a neveket és írták le a fajokat? Él-e még a faj, vagy már kipusztult? Elfogadott-e a név vagy már szinonimizálták, stb., stb.?

Részben, de csak nagyon részben, ezekre a kérdésekre választ kaphatunk a könyvből, amit a koreai Natural Institute of Biological Resources adott ki és a Magyar Természettudományi Múzeum állított össze Forró László állattári igazgató segítségével. Különböző rovarrendek típusanyagait mutatja be ikonográfia és katalógus-szerűen. Olyan fajokét, amelyek Koreából kerültek leírásra, és a Magyar Természettudományi Múzeum expedíciói alatt gyűjtötték őket munkatársaink, vagy magánemberek, és a példányokat a múzeumunk őrzi. Betekintést nyerhetünk nemcsak a rovarfauna hallatlan változatosságába, hanem a muzeológiai és tudományos munka sokrétűségébe, sőt még abba is, mely családokat művelték és még művelik intenzíven ma is a múzeumban. A könyv nem tér ki arra, milyen nagy és fontos a Magyar Természettudományi Múzeum koreai referencia gyűjteménye és mindez milyen komoly tudományos gyűjtőtevékenységnek az eredménye. Aki ezt nem hiszi, járjon utána a különböző szakfolyóiratokban elhelyezett cikkekben! (A több, mint 200 dolgozatból itt olvasható két lepkés: pdf1 és pdf2.) A múzeum koreai „expedíciós fája” bizony terebélyes, és nagyon sok magoncot és gyümölcsöt hozott. Reméljük ezért is, hogy a múzeum a Magyarország nevű kertben a megfelelő helyen még sokáig virulhat, növekedhet, bontogathatja lombját és teremheti gyümölcseit, növesztheti magoncait.

Bálint Zsolt és Katona Gergely

 Vadim Tshikolovets & Yuri Nekrutenko (†), 2012: The Butterflies of the Caucasus and Transcaucasia (Armenia, Azerbaijan, Georgia and Russian Federation), Kyiv – Pardubice,  Thsikolovets Publications, 423 pp, ISBN 978-80-904900-3-1.

Ukrán kollégánk, Vadim Tshikolovets, a palearktikus Ázsia pillangóinak újabb kötetével ajándékozta meg a szakmát. Az eddigi nyolc kötetben a Kárpát-medencébe szakadt magyarok számára csupa szívdobogtató tájakra kalauzolta a nappali pikkelyröpűek szerelmeseit. A Bajkálon túli területektől és Mongóliától kezdve az Altájt, a Tien Sánt és a himalájai hegységrendszert érintve eljuthattunk vele egészen Türkmenisztánig. Most Európa kapuinál állunk, mivel a kötet címe: A Kaukázus és a Transzkaukázus pillangói (Örményország, Azerbajdzsán, Grúzia és Orosz Föderáció).

Ez a kötet különösen nekünk való. Szinte az összes a Kárpát-medencében előforduló pillangóidomú lepke (amit a köznyelv pillangónak nevez, de mi tudjuk, hogy nem mind az) megtalálható benne, vagy ha nem, akkor annak közeli rokona kerül említésre és bemutatásra. Akárcsak az előző kötetek, ez is két fő részből áll: szöveg és képek. A szöveges rész ad egy lelőhely- és fajjegyzéket, majd a fajokat részletesen bemutatja oly módon, hogy a faj a területre vonatkozó összes irodalmi hivatkozását megadja, és az előfordulási adatokat ponttérképen ábrázolja. A szöveges részt az irodalmi hivatkozások felsorolása zárja. Az említett szöveges rész 342 oldalt tesz ki. A képanyag pedig a Tshikolovetstől már megszokott kifogástalan minőségű: a 44 színes tábla (az első négy élőhelyeket bemutatót leszámítva) akár úgy is felfogható, hogy a könyv megvásárlásával birtokunkba jutott egy hallatlan gazdag, közel másfélezer példányból álló kaukázusi lepkegyűjtemény. Mindegyik fajt több példányban ábrázolta a szerző, megadva a gyűjtési adatokat, és hogy a példány melyik gyűjteményben lelhető fel.

A könyv társszerzője a pár éve elhunyt Yuri P. Nekrutenko, aki Vadim Tshikolovets tanára és mentora volt a lepkészet terén. Ennek megfelelően a bevezetőben olvashatunk néhány személyes jellegű bekezdést, ami dióhéjban emléket állít Nekrutenko személyének, akiről bízvást állítható, hogy az eddig élt lepkészek közül a kaukázusi nappalilepke fauna legjobb ismerője volt. De nemcsak a lepkéket, hanem azok kutatóinak életét és történetét is jól ismerte. Emiatt különleges ez a kilencedik rész, mert mintegy függelékként szerkesztve, a 2. rész teljes anyaga Nekrutenkótól származik, ami tulajdonképpen az 1990-ben megjelent orosz kaukázusi könyvének bevezetője, angol nyelven, kissé átdolgozva. Aki nem tudja a cirillt olvasni és nem tud oroszul, annak most latin betűkkel angol nyelven talán kitárulkozik a lepkészet történetének egy izgalmas, de számunkra talán nem meglepő epizódja: a szörnyű háborúk vagy a bolsevista-kommunista terror alatt is voltak bátor meg szerencsés emberek, akiket nem darált be az akkori, egyre modernebb idők kegyetlen ideológiai gépezete. Talán voltak ahhoz elég bátrak, hogy felülemelkedjenek a napi politikán. És talán voltak olyan szerencsések, hogy ezt valamiért megengedték nekik. Köszönjük a már elhunyt és a még élő szerzőnek, hogy megismertettek bennünket a Kaukázus lepkéivel és azok mindenre elszánt lepkészeivel.

Bálint Zsolt

Geheimen Hofrat Adolf Pieszczek, 1907: Colias myrmidone Esp. Die Stammfrom und ihre Abarten in Österreich-Ungarn. Studien und Zuchtergebnisse bearbeitet in drei Aufsätzen. Österreichische Entomologen-Verein, Wien, 26+31+68pp, I-III pls.

Majdnem száz éve jelent meg ez a „mürmidón” kismonográfia Bécsben, az ottani rovarász társaság kiadásában. Három tanulmányt fűz egybe, amelyek Adolf Pieszczek titkos főtanácsos tollából születettek 1905-ben, 1911 és 1917-ben, és a Naranszín Surán (Colias myrmidone) változatosságával, osztrák-magyar-monarchiabeli elterjedésével és tenyésztésével foglalkoznak. Mivel ez az egyik olyan nappali lepkefajunk, ami eltűnt a pannóniai faunából, különleges érdeklődéssel forgatom. Tanulságos, és közel egy évszázad távlatából is számos adata és megfigyelése még mindig értékes. Tudománytörténeti szempontból pedig különösen érdekes olvasmány. És megdöbbentő, hogy milyen szép ábraanyagot tudtak már akkor nyomtatni! És mint könyvecske se utolsó: csinosan szedett, a kor szecessziós stílusában. És igen, ha olvasom, maga az egész téma, a lepke megközelítése is olyan szecessziós, oly kevéssé akadémikus!

Az első rész a faj változatosságával foglalkozik. Olvasmányos stílusban ismerteti az irodalmat, és a különböző szerzők publikációihoz fűzi saját megfigyeléseit, kritikáját illetve korrekcióit. A második rész teljes áttekintés a Narancsszín Surán elterjedéséről a habsburg és a magyar korona országaiban, ugyancsak az irodalom alapján, az örökös tartományoktól kezdve egészen Bosznia-Hercegovináig. A magyar „felhozatal” igen szerény: csak a Fauna Regni Hunagriae adatait említi, továbbá a kékharisnya Madame Fountaine gyűjtéseit. Ez utóbbi szerint suránunk Budapest környékén több helyütt is előfordult, így a Csepel-szigeten, a Hidegvölgyben (Kühles-Tal ? = Hűvösvölgy) és a Farkas-völgyben. A szerző csak egyetlen erdélyi (Nagyszeben) adatát ismeri. Aztán beszámol arról, hogy a Stájerországban maga is nagy mennyiségben gyűjtötte, és felfigyelt a fehér színű nőstények nagy arányára. És végül enged a korszellemnek: precízen leírja az addig ismert egyedi eltéréséket. A harmadik dolgozat mintha az előző két cikk inspirációjából született volna. Megpróbál választ kapni bizonyos jelenségekre, amelyek a lepkék egyedi eltérései kapcsán jelentkeznek nagyságban, színben és rajzolatban. Ezért a fajt több generáción át tenyészti. De mivel a tanácsost inkább a lepkék, nem pedig az átöröklés mechanizmusa érdekelte, így a különféle alakok megjelenésére (elsősorban a fehér nőstény forma) csak röviden tér ki és próbálja magyarázni. Viszont ennek a dolgozatnak a végén is hosszadalmas lepkeleírásokat találunk, ilyen meg amolyan egyedi eltérésekről, természetesen a szerző által felfedezett újabbakkal együtt! A változatok között próbál valami rendet teremteni, de csak a jelenségek szintjéig jut, az okokat nem akarja vagy nem tudja még kifürkészni.

Már a dolgozat keletkezésekor leáldozóban volt az a megközelítés, miszerint minden eltérést tudományos névvel kell illetni. Bár a jószemű lepkészek sejtették, hogy bizonyos eltérések mögött ugyanazok mechanizmusok vannak, és ezek egy része genetikai eredetű, más részük környezeti hatásokra vezethető vissza, mind a mai napig nem sikerült ennek a hatalmas adathalmaznak a szintézisét megalkotni. Jöttek a világháborúk, a tudományt is más kérdések izgatták. És a mi jó narancsszín Mürmidón Suránunk is úgy gondolta, kicsit visszahúzódik tőlünk innen Európából, mert számára nem igazán kedvezően alakulnak a dolgok. Ha akarnánk, se tudnánk most vele foglalkozni, és megismételni Pieszczek tanácsos kísérleteit. Csak drukkolhatunk, hogy még megmaradjanak a felvidéki meg az erdélyi populációk, és egy napon újra láthassuk a mi rétjeinken is ezt a tulajdonképp legmagyarabb suránt, akinek locus typicusa Nagyszombat.

Bálint Zsolt

Moses Harris (1730-1788) angol entomológus és illusztrátor volt. 1779-ben készült önarcképén, a festészet és metszetkészítés kellékei, lepkék, virágok és az akkoriban használatos, két rúdra rögzített lepkeháló mellett feltűnik egy furcsa eszköz (balra).

Nálunk, a Lepkegyűjteményben is van egy belőle! Nehéz, vasból és dróthálóból készült. Sokat gondolkoztam rajta; mire használhatták?

A Magyar Természettudományi Múzeum Lepkegyjteményében található lepkeolló.

Egy 1788-ban, Sir Joseph Banks-ről (1743-1820) James Cook kapitány útitársáról kiadott karikatúra alapján ezzel az eszközzel lepkéket fogtak elődeink! (Itt nem lapos, hanem öblös hálók láthatóak.) Ha valójában nem is repülő pille után szaladva, kertészen és veteményen átgázolva használták, de a virágon szívogató lepkék elfogásában jó szolgálatot tehetett, mint arról a Természettudományi Közlönyben Schilberszky Károly* (1863-1935) ír 1896-ban: „Nagyon czélszerű a lepkefogó-ollót (3. ábra) is magunkkal vinni, mellyel különösen bizonyos növények virágain tartózkodó lepkéket csípünk el sértetlenül. Ennek az eszköznek az a jó tulajdonsága is megvan,hogy a megfogott lepke mindjárt rögzítve is van, tehát nem vergődhetik ide-oda, mint a hálóban.” A Pallas nagy lexikona (1893-97) is megemlíti, miszerint: „A lepkéket általában vagy különbözőképen hálóval, lepkeollóval stb.-vel, különböző időben és módon fogják(..)”. Lejtényi Sándor (1858-1924) 1899-es „Rovargyűjtő segédkönyvében” is szerepel még ez az érdekes gyűjtőeszköz és rövidke leírása: „A lepke-olló rendes olló módjára készült lepkefogó, melynek egyik végén karikák vannak az ujjak számára; másik végén pedig nagyon ritka tüllel kétszeresen bevont vas-, vagy sárgarézkeretek (3. ábra). A keretek 12-25 cm. szélesek és 10-15 cm. hosszúak. Ezzel a növényeken ülő lepkéket, vagy más gyenge szárnyú rovarokat fogjuk el. Sikeres használata nagy ügyességet igényel!”

Schilberszky Károly ábrája, 1896.
Lejtényi Sándor ábrája, 1899.

Nem csak maga a tárgy ritkaság, de már olvasni sem igen lehet a lepkeollóról; magyar nyelvű művekben az itt bemutatott három, XIX. századi említésén kívül sehol nem találkoztam említésével. Az utóbbi 100 esztendőben teljesen megfeledkeztek róla, és épp ezért örvendetes, hogy mégis megőrződött a Lepkegyűjteményben egy ilyen tudománytörténeti érdekesség, túlélve háborúkat, tűzvészt és selejtezéseket.

Később, ahogy „ráállt az ember szeme”, még találtunk pár ábrázolást: George Spratt: The Entomologist c. karikatúráján (1830) és a híres Systematisches Verzeichniss der Schmetterlinge der Wienergegend (1776) c. mű illusztrációján is szerepel (balra) az egyik lepkeszárnyú puttó kezében.

Georg Spratt: Az entomológus, 1830.

Frissítés: 2014 nyarán vásároltam meg Dr. Cserey Adolf** (1851-1928) 1901-ben megjelent Rovargyűjtő című könyvét, melyben szintén szerepel a 20. rajzon Lepkeolló, az alábbi  leírással: "9. A lepke-csapó (l.a 20. rajzot.) olló-alaku eszköz, a melyen a közönséges él helyett négyszögletű vagy köralaku rámavan (körülbelül 20 cm hosszú és 15 cm széles.) Az egész olló könnyű legyen, a ráma drótjának vastagsága 2-3 mm. A rámák finom fátyolszövettel bevonatnak és szélei elhasznált kesztyűbőrrel beszegetnek és rávarratnak. ezen szerszámmal az ember nappal nemcsak lepkéket és szitakötőket, hanem szúnyogokat, méheket, darazsakat és legyeket fogdos virágról-virágra, levelekről és a földről; este felé pedig az esti és ejjeli lepkéknek a fogdosásához nélkülözhetetlen eszköz. A falon ülő lepkék óvatosan betakartatnak vele és felszúratnak."

Cserey Adolf ábrája, 1901-ből.

Újabb frissítés:
Ifj. Emich Gusztáv*** (1843-1911): A kis Lepkegyüjtő. A lepkészet rövid kézikönyve, különös tekitettel a Magyarországon s főleg Buda-Pest környékén előforduló lepkefajokra és gyüjtésökre. Kezdők s az ifjuság számára. c. könyvben ezt olvashatjuk: "A kisebb és főleg az éji lepkék fogásánál igen jó szolgálatot teend a lepkeolló (Schmetterlingsscheere, Klappe), mely két, ollószerűen egybekötött vas fogantyúból áll, melyeknek rövid, szélesre nyíló részeire egy pér 6 hüvelyk átmérőjű lapos keret van alkalmazva. Ezek vászonnal befoglalják, és fátyolszövettel, igen feszesen vonatnak be. Az olló csak egy kézzel használtatik, s az ülő vagy lassan repkedő lepke a két keret összecsukódása által lesz fogságba ejtve, s a fátyolszöveten át szuratik fel a rovartűre." Szintén 2015-ben került kezembe A kis lepkegyüjtő - Utasitás a kiválóbb lepkék megismerésére és gyüjtésére c. könyv (forrásmegjelölés nélkül "németből fordította és a hazai viszonyokra alkalmazta Bein Károly"****), melyet 1891-ben adtak ki, évszám nélkül. Ebben így írnak az eszközről: "Az olló, mely sokkal ritkábban nyer alkalmazást mint a háló, az ülő lepkék megfogására szolgál. Szerkezete és alkalmazása az 5. ábrából kitűnik; a két egymásra illő kis abroncs fátyol-szövettel van bevonva."
Az 1904-ben megjelent Hazai Lepkék gyüjteménye (Mück után átdolgozta, a hazai viszonyokra alkalmazta és magyarázó jegyzetekkel ellátta: Bátori Ármin***** (1859-1927)) c. füzetecskében is felbukkan: "Az éjjeli lepkék megfogására szolgálnak ollók és önmüködő lepkefogók." Minden jel szerint ekkorra már a lepkeolló ugyan még nem egészen, de a használata teljesen feledésbe merült...

Bein Károly ábrája, 1891-ből.

 2016-os frissítés:
A News of The Lepidopterists' Society 58(2) füztetében megjelent egy cikk Theodore L. Mead (1852-1936) 1871-es coloradoi expedíciójáról, melyben a felszerelések leltárjában szerepel "2 forceps "a raquettes" [scissors nets]" és illusztrációként António Augusto Carvalho Monteiro (1848-1920) fotója látható gyűjtőfelszerelései körében (1870), és kezében egy lepkeollót is tart:

Csiki Ernő****** (1875-1954): Kirándulók zsebkönyve - II. állattani rész, 2. füzet - Útmutató a rovarok, pókok és százlábúak gyüjtésére, konzerválására és rovargyüjtemények berendezésére c. kis füzetecskéje még utoljára említést tesz a szerszám alkalmazásáról, 1925-ben: A lepkeolló olló módjára nyíló készülék, melynek végén négyszögletes, tüllel, organtinnal, vagy finom drótszövettel bevont 15-25 cm átmérőjű drótkeretek vannak. A lepkeollóval, melyet újabban már csak elvétve használnak, főleg a növényeken és a virágokon ülő rovarokat csípjük el. Az olló jól rögzíti a megfogott rovarokat (pl. lepkét, úgy, hogy azokat esetleg már a hálószöveten keresztül is feltűzhetjük (13. kép). Ez a feltűzős ötlet Emich könyvéből származhat, ám a gyakorlatban aligha alkalmazták. Az ábrát pedig Dr. Eduard Hoffer, 1890-ben megjelent Illustriertes Schmetterlingsbuchjából másolták:

Eduard Hoffer ábrája, 1890-ből.

Csiki Ernő ábrája 1925-ből. Ugye mennyire hasonlít a fenti rajzhoz?

2018-as frissítés:
A bécsi Természettudományi Múzeum lapjában, a Quadrifinában olvasható egy cikk Die historische Portraitsammlung der Lepidoptera-Sammlung im Naturhistorischen Museum Wien - Vom Standesportrait bis zum "Entomologen-selfie" des 19. Jahrhunderts. (Szerzői. S. Jovanovic-Kruspel, S. Gaal-Haszler, H. Bruckner és M. Lödl.) Ebben a cikkben négy Lepkeollós felvétellel találkozhatunk:

2019-es frissítés:
Bálint Zsolt bukkant rá Jacob Christian Schaeffer (1718-1790) könyvében, az Elementa Entomologcia című, 1766-ban megjelent műben az alábbi lepkeolló-ábrázolásra (Fig. V.):

Az V-ös tárgy leírása a következő: Tendicula singularis binis lateribus texto viridi obductis Fig. V., quali vti foleo in humili loco fedentia capturus, a quorum punctionibus & ictibus fedulo cauendum est. Huius instrumenti subisido insecta intra eius textum latentia acu commode figi & absque periculo inde eximi possunt.
Jelenlegi tudásunk szerint ez a legkorábbi lepkeolló-ábrázolás.

2020-as frissítés:
Ismét Bálint Zsoltot illeti a köszönet az újabb lepkeolló-ábrázolás felfedezéséért. Georg Friedrich Treitschke (1776-1842) bécsi lepkész, fordító és szövegíró, megbecsült librettista Hülfsbuch für Schmetterlingssammler. Systematische Stellung, Naturgeschichte, Jagd, künstliche Zucht und Aufbewahrung der Schmetterlinge. Beschreibendes Verzeichnis der meisten deutschen, und kürzere Erwähnung der fremden Arten. című, először 1834-ben megjelent munkájának első tábláján látható két lepkeolló is, a lepkész-felszerelések között a falon szögre akasztva:

Georg Friedrich Treitschke ábrája 1834-ből.

Én az Alamy stocphoto oldalán bukkantam egy metszetre, melynek eredetijét kis nyomozás után megtaláltam: Lucas Hippolyte (1814-1899): Histoire naturelle des lépidoptères d'Europe című művének első kiadásában (1834) még nem szerepel, de a második kiadásban (1845) már két fekete-fehér táblán bemutatott gyűjtőfelszerelések közt, a második ábrán látható egy kerek hálós lepkeolló, az alábbi magyarázattal:„D’une pince a raquettes, fig. 2.” Ugyanez a tábla szerepel a Histoire naturelle des lépidoptères exotiques kötet 1845-ös kiadásában is.

Az 1845-ös kiadás első táblája.

Az  európai lepkés kötet 1845-ös kiadásának utolsó táblája, szintén egy lepkeollóval.

2023-ban találtam erre az ábrára William Curtis (1746-1799): Instructions for collecting and preserving insects, particularly moths and butterflies című, 1771-ben megjelent munkájában. A képaláírás szerint: "7. The Forcep Nets".

Régi gyűjtőfelszereléses metszetek közt kutatva találtam rá Hippolyte és Polydor Pauquet: Musée du naturaliste dedie a la Jeunesse, l'Histoire des Papillons,  című művében látható ábrára, 1833-ból.

2024. elején Bálint Zsolt talált két lepkeollós ábrázolást is egy kiadványban. Szerencsére a rajzok jól voltak hivatkozva, így kis kereséssel meg lehetett őket találni az eredeti, internetre feltöltött antik kiadványokban. Az első Carl Gustav Jablonsky (1765-1787) Natursystem aller bekannten in- und ausländischen Insekten, als eine fortsetzung der von Büffonschen naturgeschichte. Nach dem System des Ritters Carl von Linné bearbeitet című 1783-as művében a borítót megelőző színes metszet, melyen egy hölgyalak nagyítóval lepkét vizsgál a kinyitott, hatalmas, kétajtós, 70 fiókos gyűjteményi szekrény előtt. A kép jobb alsó sarkában a lepkéket tartalmazó fiókokon egy lepkeolló fekszik. A címlapon látható puttók egyike is lepkeollót használ. A könyvsorozat a szerző halála után is folytatódott, a címlapon szereplő lepkeollós gyermek mind a 11 kötet elején állandó szereplő maradt.
Jablonsky a 70 fiókos szekrény képét viszont Johann Georg Krünitz (1728-1796) enciklopédiájából másolta! A bútor ábrája minden részletében megegyezik az Oekonomische Encyclopädie 1773–1858 között 242 kötetben megjelent ábrájával. A szekrényt bemutató táblán pedig három lepkeolló is feltűnik; egy nyolcszögletű és két kerek, ebből az egyik igen hosszú nyéllel van ellátva. A fent említett ábrák itt láthatóak:

A mindössze 31 évesen elhunyt C. G. Jablonsky 1783-as kötetének két lepkeollós ábrája.
J. G. Krünitz enciklopédiájának lepkeollós táblája.


A fenti hivatkozások időrendben, és az ábrázolt lepkeollókkal:

• -          Jacob Christian Schaeffer: Elementa Entomologcia, 1766. Négyszögletes. (kép)
• -           William Curtis: Instructions for collecting and preserving insects, particularly moths and butterflies, 1771. Nyolcszögletű. (kép)
• -          Michael Denis & Ignaz Schiffermüller: Systematisches Verzeichniss der Schmetterlinge der Wienergegend, 1776. Négyszögletű. (kép)
• -          Moses Harris: An Exposition of English Insects, 1780. Nyolcszögletű. (kép)
• -          Johann Georg Krünitz: Oekonomische Encyclopädie oder allgemeines System der Staats-, Haus- u. Landwirthschaft, in alphabetischer Ordnung. 242 kötet. 1773–1858. Egy nyolcszögletű és két kerek. (kép)
• -          Carl Gustav Jablonsky: Natursystem aller bekannten in- und ausländischen Insekten, als eine fortsetzung der von Büffonschen naturgeschichte. Nach dem System des Ritters Carl von Linné bearbeitet, 1783. Mindkettő kerek. (kép, kép)
• -          John Wolcot: Sir Joseph Banks and the Emperor of Morocco, 1788. Kerek. (kép)
• -          Jacques Louis Florentin Engramelle: Papillons d'Europe peints d'après nature 1799. Mindkettő kerek. (kép, kép)
• -          George Spratt: The Entomologist, 1830. Háromszögletű. (kép)
• -          Hippolyte Pauquet & Polydor Pauquet: Musée du naturaliste dedie a la Jeunesse, l'Histoire des Papillons, 1833. Kerek. (kép)
• -          Georg Friedrich Treitschke: Hülfsbuch für Schmetterlingssammler. Systematische Stellung, Naturgeschichte, Jagd, künstliche Zucht und Aufbewahrung der Schmetterlinge. Beschreibendes Verzeichnis der meisten deutschen, und kürzere Erwähnung der fremden Arten. 1834. Nyolcszögletű; elől kerek, hátul szögletes. (kép az 1844-es kiadásból)
• -          Lucas Hippolyte: Histoire neturelle des lépidoptères d'Europe, 1845. Mindkettő kerek. (kép, kép)
• -          Lucas Hippolyte: Histoire naturelle des lépidoptères exotiques, 1845. Kerek. (kép)
• -          Emich Gusztáv: A kis lepkegyüjtő, 1868.
• -          Josef Johann Mann fotói, 1869 körül. Elől szögletes, hátul kerek. (kép, kép, kép)
• -          António Augusto Carvalho Monteiro fotója, 1870. Elől szögletes, hátul kerek. (kép)
• -         Oscar Struve fotója, Kerek, egyenes véggel.1877. (kép)
• -          Dr. Eduard Hoffer: Illustriertes Schmetterlingsbuch, 1890. Kerek; elől szögletes és hátul kerek; kerek, oldalt egyenesen levágva. (kép)
• -          Bein Károly: A kis lepkegyüjtő, 1891. Kerek, egyenes véggel. (kép)
• -          A Pallas nagy lexikona, 1893-97.
• -          Schilberszky Károly: A kerékpár a tudomány szolgálatában. Természettudományi Közlöny, 1896. Elől szögletes, hátul kerek. (kép)
• -          Lejtényi Sándor: Rovargyűjtő segédkönyv a középiskolai tanuló ifjuság számára, 1899. Négyszögletes. (kép)
• -          Dr. Cserey Adolf: Rovargyűjtő, 1901. Kerek. (kép)
• -          Bátori Ármin: Hazai Lepkék gyüjteménye. 1904.
• -          Csiki Ernő: Kirándulók zsebkönyve - II. állattani rész, 2. füzet - Útmutató a rovarok, pókok és százlábúak gyüjtésére, konzerválására és rovargyüjtemények berendezésére. 1925. Elől szögletes, hátul kerek. (kép)

• *Schilberszky Károly életrajza itt olvasható.
• **Cserey Adolf életrajza.
• ***Ifj. Emich Gusztáv életrajza.
• ****Bein Károly életrajza.
• *****Bátori Ármin életrajza.
• ******Csiki Ernő élerajza.

Katona Gergely

A Magyar Természettudományi Múzeum lepkegyűjteményében nemcsak a lepkék gyűjteményét, hanem szakkönyvek, különlenyomatok és közöttük kéziratok kollekcióit is őrizzük. Ezek a gyűjtemények valóságos kincstárai a természet ismeretének. Nem virtuálisak. Jól megtervezett kutatással, körültekintően feltett kérdésekkel a valósággal kapcsolatban nagyon sok mindenre megkapja a választ az itt kutató. És ez az a hely, ahol a magyarországi lepkészet történetével és a különböző „trendi” kutatásokkal összefüggésben a legtöbb adat és bizonyíték fellelhető.  Eddig a blogban lepkékről, emberekről és könyvekről esett szó. Most essék kéziratokról.

A lepkegyűjteményi szakkönyvtár Ec 153, 154 és 155 jelzetei alatt Vida Lajos egykori lepkész, Blattny Lajos és Kovács Lajos jó barátja gépelt kéziratait őrizzük. Vida Lajos nevéről talán úgy fújhatjuk le a port, ha megemlítjük, hogy ő volt az első, aki hazánkban lepkészként megtalálta és meg is fogta a Tölgy Pávaszem (Antherea yamamai) első példányát. Bár egyetlen szakcikkét sem jegyezzük, kéziratai alapján meglehetősen szorgalmas és sokat író embernek tarthatjuk.

Az Ec 153 jelzet alatt két azonos módon beköttetett Vida kézirat található, címlapjukon ez olvasható: „Kimutatás a magyarországi nagylepkék különböző kútfők által történt elnevezéséről. Lentikápolna, 1955 év december hó. Összeállította: Vida Lajos.” Az egyik, vélhetőleg a szerzői példányban, rengeteg tollal eszközölt javítás és kiegészítés van. A másik (duplum) példány címlapján kézzel írott ajánlás olvasható: „Blattny Lajos kedves barátomnak szeretettel, hogy holtom után is rám gondoljon. Lentikápolna, 1956. III. 27-én. V. Lajos”. Ebben van egy „történeti” névjegyzék, ami az Abafi-Aigner, Hoffman, Lampert, Seitz és a Spuler monográfiákban olvasható neveket sorolja fel és regisztrálja 390 oldalon. A végén pedig mindezt aktualizálja a „Dr. Kovács Lajos által a „Rovartani Közlemények” 1953 évi 2. számában magyarországi nagylepkékenk beosztási sorrendje” több mint harminc oldalon. A Kovács-féle lista egyben Blattny Lajos gyűjteményének jegyzéke is, amibe reszketeg kézírással vezették be a dobozok sorszámait.

Az Ec 155 alatt öt kötetet őrzünk, ami a Spuler Arnold által 1908-ban megjelentetett „Die Schmetterlinge Europas” szakkönyvsorozatnak teljes magyar fordítása. Vida Lajos betűhíven követte a német szöveget, a szövegközi ábrákat lemásolta és a megfelelő helyekre beillesztette őket; minden kötet végén tartalomjegyzéket állított össze, megadva a kéziratban fellelhető nevek oldalszám hivatkozásait. Hallatlan munka! Úgy emlékszem, hogy ezek a kötetek a Blattny hagyatékkal kerültek a múzeum birtokába. Az utolsó kötet belső címlapjának hátoldalán itt is egy ajánlás olvasható, de már gépelve, csak az aláírás kézzel írt: „Kedves Lajosom! Arra kérlek fogadd tőlem szívesen ezt az utolsó részét a Spuler lepkekönyvének. Igaz, hogy a gépírási hibák hemzsegnek benne, de ha olyan jóakarattal veszed kezedbe, mint amilyen szívből én adom Neked, akkor a gépelési hibáktól el fogsz tekintetni. Lentikápolna, 1951. I. 31.-én, öreg barátod Lajos.”

A legbecsesebb kézirat a közbülső jelzetű, az Ec 154-es, ami megint nem fordítás, hanem öt sajátos összeállítást rejteget, teljes címükkel: (1) „Az egyes növények hernyói. Az Abafi-Eigner és a Spuler lepkekönyve alapján összeállította Budapest, 1944. II. 27.-én Vida Lajos”, (2) „A növények német, latin és magyar nevei. Összeállította: Budapest, 1945. szeptember hó 13-án Vida Lajos” (3) „Az Abafi-Eigner-féle lepkekönyvben emlitett összes hernyótápnövények nevei és jelzése annak, hogy képeik hol találhatók meg”, (4) „Pótjegyzék a növénykimutatáshoz” és (5) „Hiányjegyzékem 1942. II. 28-án. Vida Lajos” Ennek a kötetnek az értékét külön emeli, hogy a végére több érdekes dokumentum lett beragasztva. Ezek (i) „Kimutatás azokról a növényekről, melyekről nem tudom hogy [Wagner] János bácsi milyen név alatt írja le könyvében” [ezt a géppel írt kimutatást Wagner János botanikus-entomológus kézírásos jegyzetei egészítik ki], (ii) „Kimutatás azokról a növényekről, melyeknek magyar nevük nincs meg a János bácsi könyvében” [ez is géppel írt és kiegészítve Wagner János keze által], (iii) két kézzel írt levél Wagner Jánostól [1943. IV. 7- én és V. 9-én keltezettek; az elsőben Wagner leírja, hogy a „Col. chrysoth.” [= Aranyos Surán (Colias chrysotheme)] hernyójának tápnövényét Abafi-Aigner rosszul adta meg, és ezt említette Uhriknak, aki 1935-ben elhozta neki a tápnövényt, ami az Astragalus austriacus; ez a levél a második összeállítás végén gépírásban is megjelenik; Wagner levelei alapján készült a fent említett „Pótjegyzék”], (iv) Szent-Ivány József múzeumi őr stencilezett, de kézzel festett lepkékkel díszített meghívója a hazai lepkészekhez az 1942 március 21-én rendezendő találkozóra, (v) ugyancsak Szent–Iványtól egy másik stencilezett dokumentum, ami a magyar lepidopterológusok 1939-ből származó névjegyzékét tartalmazza és végül (vi) egy újságkivágás, ami Bohrandt Lajos írása a Magyar Hírlap 1943. augusztus 22 számának 9. oldalán jelent meg, ami egy megemlékezés Dahlström Gyuláról.

Ezek a kéziratok híven tükrözik a lepkészet eddigi és részben mai törekvéseit. A régi kútfők megértése. A saját gyűjtemény katalogizálása. Az újabb ismeretek összefoglalása és rendszerezése, és a több forrásból összeszerkesztett adatok hazai viszonyokra való alkalmazása, és egyben kritikája. Különösen az utolsónak ismertetett kézirat fölött gondolkoztam el. A mai nagy lepkészeti kutatások közepette csak a legfontosabbak sikkadnak el! Például nem tudjuk még ma sem pontosan milyen növényeken élnek nálunk a lepkék hernyói. Még mindig nincs olyan összefoglaló munkánk, ami megbízható adatokra támaszkodva felsorolja a valóban hazai tápnövény adatokat, és törli a hivatkozásként átvett régieket. És nincs olyan összefoglaló munkánk sem, ami segít a hazai fauna megismerésében, meghatározásában, és a különböző régi kútfők közötti tájékozódásban. De legyünk bizakodóak, ami késik, nem múlik!

Bálint Zsolt

H. J. Henriksen and I. Kreutzer, 1982. The Butterflies of Scandinavia in Nature. Skandinavisk Bogforlag, Odense, 215 pp.

A hosszú skandináv tél különösen lenyomja az emberek kedélyét. Hideg és sötét. Milyen nehéz lehet az ottani lepkészeknek, akik bizony sokszor még májusban is havat látnak az ablakukból! Talán ezért is született ilyen költőire ez a könyv, ami az érdeklődőnek Skandinávia minden pillangóidomú lepkéjét bemutatja. A korai nyolcvanas évek könyvpiacán akkor ez a kötet „groundbreaking” lehetett: a lepkéket, fejlődési alakjaikat és élőhelyeiket színes felvételeken ábrázolja, a fajok elterjedését pedig ponttérképek szemléltetik. A leíró és bemutató szövegek alaposak, pontosak, és skandináv módon takarékosak. Mégis bőviben vannak mindannak, amit adniuk kell: ami kikristályosodott a Linné óta eltelt két évszázadnyi idő nappali lepkészetében, azt a szerzők mind belefoglalták.

De miért költői a könyv? Mert nemcsak a lepkéket és fejlődési alakjaikat bemutató képek nagy körültekintéssel lettek megválogatva, hanem az élőhelyeket ábrázoló tájképek is. Egyikük-másikuk egészen varázslatos hangulatot áraszt. Például a mi szívünket nem különösebben megdobogtató Vándor Lángszinér előhelye egy talán éppen apály utáni öböl, ahova a távolból odalilállik a fjordok vonulata, és a szemlélődő előtt húzódó legelőket keresztül-kasul szabdalják a cölöpökre kifeszített drótok. Itt állva lélekben érezni a skandináv kolléga örömét a fölött, hogy ezen a legelőn találkozott a neki nyarat hozó apró lepkével, amit régen itt nálunk Pannóniában csak úgy neveztek a nemigen költői lélekkel megáldott lepkészek, hogy „közönséges tűzlepke”.

Téli napokon sokszor még én is előveszek egy-egy ilyen szép képes-lepkés-könyvet, és lapozgatom, nézegetem. És lélekben nagyon várom a tavaszt. Megjelenésekor milyen öröm lehetett ez a könyv a skandináviai lepkészeknek, akik sokkal inkább tisztában vannak a tél és a sötétség lelket pusztító kegyetlenségével, mint mi itt a viszonylag napfényes Pannóniában! Mert panaszkodunk. És talán azért sincsenek nagyon szép lepkés könyveink, mert nem szorulunk rá. Egypár hét, és megint itt a tavasz! A virma hímek majd repkednek hajnalpiros „aurórafoltos” szárnyukkal az erdőkben, a Zöldfonákú Farkincás hímek az épphogy magukhoz tért tölgyek ághegyéről lesik a másikat, és a Bengei Boglárkák örömmel kergetik egymást utcáról utcára, a kertekben zöldellő borostyánosok körül.

Bálint Zsolt

Dr Horváth Lajos: Háromezer kilométer Afrikában. Gondolat, Budapest, 1963. 244 pp.

Mai kötetünk szerzője, Dr Horváth Lajos (1914-1994) a Magyar Természettudományi Múzeum Madárgyűjteményében dolgozott 1952-től 1978-ig. Egyiptomi expedíciójának leírása a könyv, amiben többnyire madarak repkednek. De akkor mit keres a lepkés könyvek blogjában? Soós Lajos X-urához hasonlóan itt is titokban maradna az útitársak kiléte, ha nem fednénk fel, ki van a "Laci", "Pista" és az "Olivér" nevek mögött. Mert a könyv, mintha titkosítva lenne adatügyileg. A fülszövegben szereplő 1958-as dátum nem valóságos, és a könyvből még az sem derül ki, hogy az expedíciót az akkori  Természettudományi Múzeum küldte ki a csodás keletre, hogy megpróbálják az 1956-os tűzvészek alatt leégett gyűjteményeket pótolni. A fényképeken az emberek arctalanok, olyan helyzetben állnak, mintha szándékosan kerülték volna, hogy felismerjék őket. Emiatt a szereplők könnyed árnyként mozognak a sorok között. Mintha nem lenne semmi valóságalapjuk. Pedig hát csak van!

És mivel itt vagyunk, ebben a blogban, egy lepkészt se lepjen meg, hogy a nyelvtudásért dicsért, az italok szeretete miatt folyamatos csipkelődéssel "jutalmazott", molylepkék után kutató "Laci" nem mást fed, mint Dr Gozmány Lászlót (1921-2006), a múzeumi lepkegyűjtemény egykori kurátorát. A Gozmány-hagyatékából előkerült több album is, az expedíció kinagyított képeivel, amelyek sokkal jobbak és beszédesebbek a könyvben látottaknál. Mindenki mosolyog, fintorog, arcáról elégedettség vagy éppen valami huncutság tükröződik. Dely Olivér, alias "Olivér" is hagyott maga után egy hasonló albumot a Múzeumban.  Tehát biztos, hogy számára is nagy élményt jelentett az 1957. augusztus 14-én kezdődő és december 14-én véget ért expedíció. Hajójuk, az 1939-ben épült DEBRECEN (exKASSA) Duna-tengerjáró ma is megvan. Sőt, fönnmaradt Kaszab Zoltán állattári főnökük, a későbbi főigazgató levele is, amit a résztvevőknek írt itthonról, és tett közkinccsé Dr Merkl Ottó és Dr Vörös Judit közel fél évszázad múlva a Rovarász Híradó oldalain (RH - 6. oldaltól).

Bár a könyv szerint Dr Gozmány is kivette részét a Horváthnak oly fontos madarak utáni "lövöldözésből", azért lepkészként sem hiába járta Egyiptom sivatagjait, tengerpartjait és oázisait. Amellett, hogy a múzeumi évkönyv 1958-as kötetében "Laci", "Olivér" meg a könyv szerzője dióhéjban beszámoltak az expedícióról, ezt követően "Laci" több publikációban dolgozta fel a gyűjtött lepkeanyagot, felállítva számos új génuszt, leírva többtucat fajt. Lepkészeti szempontból ez lett volna a legnagyobb jelentősége ennek az expedíciónak? Véleményünk szerint inkább az, hogy az akkor 36 éves, sok tehetséggel megáldott Gozmány László, aki addig talán nem tudta eldönteni diplomata, irodalmár vagy jogász lesz, rálépett a lepkészet ösvényére, hogy majd később világhírű tudóssá váljon. Az általa gyűjtött értékes egyiptomi anyag és annak feldolgozása hozta az első komoly, nemzetközi kapcsolatokat, eredményezte a külföldi meghívásokat. Dr Gozmány szakmai elismerésének koronája a Microlepidoptera Palaearctica című monográfia sorozat szerzői gárdájába való meghívás volt.

Azon már nem morfondírozunk, hogy milyen lett volna az a könyv, amit ő ír az afrikai útról. Mert hát, a mi jóval később megismert Laci bácsinknak köztudottam brilliáns humora volt és jó tolla. Talán az is egyfajta tréfa tőle, a könyvben is jól megreferált "lacis csibészség", hogy meghagyta a regényes beszámoló megírását annak, aki őt az egész út folyamán heccelte; de azért csak hálás volt neki, ahogy a "Laci" valóságos nevére szóló könyvajánlás is mutatja! A csipkelődések ellenére is átsüt a könyv sorain: "Laci" szerette az életet, nem esett kétségbe a nehéz helyzetekben, és megpróbálta mindig a derűs oldalát látni a gondoknak is. Ezt nemcsak az egész Gozmány-életmű, hanem ez a háromezer kilométer is megerősíti, amit Horváth kolléga tollán keresztül ismertünk meg Afrikából.

Bálint Zsolt és Katona Gergely

Melléklet: 40 oldalnyi válogatás az út során készített fényképek négy múzeumi albumából. (Pdf. - az alsó DOWNLOAD linket kell használni.)

Az expedíció tagjai: Dr Horváth Lajos (Madárgyűjtemény), Dr Dely Olivér (Kétéltű- és hüllőgyűjtemény), Visóvölgyi István (preparátor) és Dr Gozmány László (Lepkegyűjtemény)

Soós Lajos: Négy évtized a Múzeum körút mentén. Életképek a Pesti egyetemről és a Magyar Nemzeti Múzeumról a XIX. század fordulóján. A Soosiana különszáma, Pápa, 169 pp.

Negyven évig rejtőzködött a múzeumi könyvtár polcain Soós Lajos (1879–1972) emlékezéseinek kézirata. A kollégák közül sokan olvasták, idézték is. Ebben az évben akadt rá kiadó, és meg is jelent könyv alakban. Így már többek számára hozzáférhető. Bogaras kollégáink már recenzálták. Lepkész szempontból is érdekes olvasmány. Nemcsak azért mert egyik nagy klasszikusunkat, Abafi-Aigner Lajost megnevezi, többször említi, sőt egyszer be is mutatja. Hanem mert másik nagy klasszikusunkat nem nevezi meg, bár többször is említi, és több oldalról is bemutatja. Ez a személy, akiről még az se derül ki, milyen csoporttal foglalkozott, a könyv végén egyre sűrűbben és titokzatosabban felbukkanó szörnyen gonosz „X úr”. Ennek az x-urazásnak nemcsak a szerző által leírt indokai lehetnek. Ennek kifejtése nem egy blogbejegyzés feladata, viszont az talán igen, hogy feloldjuk ezt az x-et, és az egyenlőségjel után legyen ott Schmidt Antal (1880-1966) neve. 

1. kép: Schmidt Antal, 1918

Schmidt Antalról tömören ír Szabóky Csaba, aminek a forrása egy múzeumi kézirat, amit talán Gozmány László vagy Kovács Lajos fogalmazott (1-2.). Csak annyit teszünk hozzá, hogy Schmidt Antal állattári levelezése különösen értékes: az egész szakmával kapcsolatban állt, és kiviláglik, milyen féltékenyen őrizte a meglevő anyagokat, és próbálta gyarapítani a gyűjteményt. Sokat járt külföldre, és ennek gyümölcseként jó kapcsolatot alakított ki többek között Charles Boursin-nel. Részben ennek nyomán virágozhatott fel a magyar éjencezős iskola, vagy ahogy magukat nevezik: a „baglyászok”, Kovács Lajos, Varga Zoltán, Hreblay Márton és a Ronkayak vonalán.

 2. kép: Schmidt Antal Párizsban, 1927 - Charles Boursin felvétele

3. kép: Cerva Frigyes, Herman Ottó, Schmidt Antal

Nekünk lepkészeknek Abafi-Aigner mellett gyakorlatilag Schmidt Antal jelenti a Frivaldszky utáni nemzedéket. Schmidt kutatta fel a Körjegyű Ardóc (Oxytripia orbiculosa) titkait, szorgoskodott a Magyar Szemőc (Melanargia russiae) életmódjának megismerésében; és mint Soós kolléga felrótta neki többször is: élénk társadalmi életet élt. Asztaltársaságok tagja volt, és a szépasszonyok körül nem legyeskedett, hanem lepkészkedett. Például a czegei Wasséknál, akiket egyik kollégájával rábírt arra, hogy gyűjtsenek lepkéket. Így jópár, a múzeumi gyűjteményben fellelhető vasasszentgotthárdi példány gyűjtője a grófi Wass család: mint például annak a Gyopár Csuklyásznak (Cucullia gnaphalii) amit Abafi-Aigner is jelzett, mint Erdélyország faunájára új fajt. Mi lepkészek, azért becsüljük meg, és nevezzük Schmidt Antalt a maga megérdemelt nevén, aki volt olyan karakán mint Kittenberger Kálmán, hogy elkerülte az erőszakos vagy lelkes névmagyarosítást is, aminek áldozata volt Horváth Géza és Csiki Ernő, és még sok más kolléga.

4. kép: Álló sor (balról jobbra): dr. Szedlacsek főorvos, Erőss Lajos főreálisk. tanár, dr. Kertész Aba udv. főorvos, dr Schmidt Antal. Ülők: Cerva Frigyes, Szlabey Ernő, Lósy József, Ulbrich Ede.

Bálint Zsolt és Katona Gergely

Miguel Ginés Muñoz Sariot, 2011. Biología y ecología de los licénidos españoles. [A spanyol Lángszinérfélék biológiája és ökológiája.] Atarfe, Granada. 383 pp.

 Nem sokat írok erről a könyvről. Mert egyszerűen lenyűgöző és még mindig sokkoló hatása alatt állok. Még írás közben is dadognom kell! Az összes ibériai lángszinérféle (79 faj) élete és környezete, és minden ahhoz kapcsolódó és ami kapcsolódhat, egy könyvbe foglalva. Mikroszkópikus felvételek petékről, hangyaszervekről, petehéját rágó hernyócskákról, jószágként hangyák által pásztorolt hernyók nyája, hangyaboly életjelenetek, fürkészek-darazsak, megrágott levélkék, nagyszerű tájképek élettől viruló hajdani gleccsermorénákkal vagy tavaszi esők után virágzó sivatagokkal, és persze a szokványos hernyó-báb-lepke képsorozatok, stb., stb. És mindezek jó szöveggel magyarázva. De visszatérve a képekre: egyikük-másikuk oly sokat mondó, vagy oly költői!

Ehhez hasonlót eddig talán csak a svájciak tettek le az asztalra*, de amíg a tornyos Bazíleában egy külön kis hadsereg hozta össze a könyvet, a kies Granadában egy ember vállalkozott erre hősiesen. Igaz a hadsereg az összes svájci nappalilepkét bemutatta, míg a mi hősünk csak a boglárkákat, farkröpéreket és lángszinéreket vette célkeresztjébe. Emiatt talán bővebben és alaposabban is dokumentálta a fajokat.

Ez a spanyol könyv, meg persze az említett svájci is, legyen útmutató, hogy mit is csinálhat egy XXI. századi lepkész, fényképezőgéppel a kezében: szinte mindent! Ehhez még azt is tudni kell, hogy Magyarországon, és a tágabban vett Kárpát-medencében sokszor még a leggyakoribb lepkék hernyónak tápnövényével sem vagyunk igazán tisztában. Az adatok egy része az irodalomból öröklött vagy másoktól kritikátlanul átvett nem közép-duna-medencei forrásokból származik, amelyek szinte összefagyott jégtorlaszként emelkednek a hazai lepkészet folyamában. Szóval magyar vonatkozásban minden kétséget kizáróan nemcsak út-, hanem jégtörő munka is lenne, ha készülne ilyesmi nem csupán a Lángszinérfélékről, hanem az araszkákról, csuklyászkról, pohókokról, szenderekről és még sorolhatnám őket elég hosszan!

*Tagfalter und Ihre Lebensräume – hamarosan ismertetjük ezt is.

Bálint Zsolt

Molnár Gábor: Az óriáskígyók földjén. Vadászúton Brazília őserdőiben. Ifjúsági Könyvkiadó, 1955. 188pp.

Talán nincs olyan magyar lepkész, aki ne ismerné Molnár Gábor (1908-1980) könyveit. Akárhogy is nézzük: nagyszerű író volt, tehetséggel megáldott ember. A korszellem is hozzájárulhatott, hogy a második világháború után könyveit olyan magas példányszámban jelentették meg a különféle állami könyvkiadók. De azt hiszem, a rejtett ideológiai üzenetek kevésbé értek célt, mint az amazonaszi őserdő, a vadászkalandok és a csillagfényes-karbidlámpás éjszakák leírásai. Tökéletesek a leírások! Tapasztalatból tudom. És hogy a lepkékhez kanyarodjunk: Molnár Gábor nemcsak vadászott, hanem rovarokat is gyűjtött, köztük pikkelyröpűket is! Oly módon írja le a trópusi nappalilepke csalizást, hogy azt semmilyen könyvből nem ollózhatta ki. Ő maga „csinálta”. A karbidlámpás éjszakai gyűjtései is meggyőzhetnek bármelyik lepkész kollégát, hogy a nagy vadász és író, nemcsak a puskaravaszt húzogatta, hanem az ölőüveget is gyakran borítgatta a kiszemelt áldozatok fölé. Írásaiban többször is említi, ahogy rendezi a gyűjtött anyagait, hogy a Magyar Nemzeti Múzeumnak küldött haza csomagot, bogarakkal és lepkékkel. De gyakran megjegyezi, hogy a múzeumtól nem kapott semmiféle fizetséget, csak egy elismerő oklevelet. Vélhetőleg ez nem propaganda, hanem a keserű valóság.

Kamaszként, amikor elkezdtem járni a múzeumba, bennem is felmerült a kérdés: hol lehetnek ezek a Molnár Gábor féle lepkék? Gozmány Laci bácsit kérdeztem, aki a kérdést elintézte egy legyintéssel. Ez lehetett talán az akkor hivatalos álláspont summája. Laci bácsi véleményére mindig is adtam, nem kételkedtem benne. Sőt, amikor pár éve rendezni kezdtem a múzeum trópusi nappali lepke anyagát, tapasztalatom alapján végleg igazat adtam neki. Nem találtam egyetlen olyan brazíliai lepkét se, amit Molnár Gábor gyűjtött volna. Pedig tudom, hogy bizonyos látványos fajokat a Molnár Gábor által leírt erjedt banános csalizással milyen könnyű fogni. Ő maga is említi, hogy fogott szépkéket (Morpho spp.); és igen: ha valaki a dél-amerikai trópusokon gyűjt, ezeket ki nem hagyja! Én nem legyintettem, hanem elkönyveltem, hogy Molnár Gábor valóban nem küldött lepkéket a múzeumnak, és eladta őket még Brazíliában, hiszen meg kellett élnie valamiből. Ezt az is megerősítette, hogy több alkalommal is beszámolt rovarkereskedőkkel való találkozásairól, akikkel barátságot is kötött. Boy, Larsen és Praetorius nevét jól ismertem londoni és párizsi munkáim során, ahol az ottani múzeumok típusaival sokat foglalkoztam: Molnár sorai fedték a valóságot.

 Aztán kiderült, hogy Molnár Gábor azért csak adott valami rovart a múzeumnak. Mender Ákos és Merkl Ottó az egyik Óriáscincér példány cédulái alapján bebizonyította, hogy az valóban Molnár Gábortól származik. Ennek a példánynak a képe látható az 1955-ben megjelent Óriáskígyók földjén című könyvben is! De újracsak: mi van a lepkékkel? Hát bizony, azok is csak előkerültek! Az ősz folyamán Ronkay László a gyűjtemény rendezése közben több, a Megalopygidae családot képviselő Molnár Gábor által gyűjtött példányra is rábukkant. A lepkék céduláit Velez Zsigmond (1885-1954) írta. És talán ez lehet a magyarázat arra, hogy hova tűntek a Molnár Gábor gyűjtötte „látványos” lepkék. Velez kolléga a háború előtt lepkekereskedéssel (is) foglalkozott, majd miután a lepkegyűjtemény vezetője Szent-Ivány József külföldre távozott, a múzeumhoz került. Velez Zsigmond már 1948-ban itt volt, Gozmány László észak-amerikai lepkéit, amit Laci bácsi a múzeumnak ajándékozott, már ő vételezte be. Mivel agglegényként élt, a magyar államra hagyta híres lepkegyűjteményét. Kovács Lajos és Gozmány László mérte fel a hagyatékot 1955-ben, és ott derült fény a valóságra. Zsiga bácsi hazahordta a lepkéket a múzeumból, a fáma szerint a kalapjába tűzte őket (tehát távozáskor nem emelt kalapot a portán; hogyhogy ez nem tűnt föl akkor?). Sajnos a kalap nem maradt fenn. A példányokról jegyzék, a gyűjteményről meg a múzeumi fiókokról fényképek készültek. A legszomorúbb ebben a történetben az, hogy a hazahordott lepkéket még át is cédulázta, és nem gyűjteményhez méltóan tárolta őket. A tudomány számára nagy részük elveszett (de vannak kivételek). A lelkes „hazahordásból” a most megtalált lepkék szerencsére kimaradtak.

Végül megjegyzem, Molnár Gábor nappali lepkéit egyelőre hiába keresem. Bár van néhány példány „Santarem” meg „Manaos” lelőhellyel, de ezekről már nem bizonyítható a molnárgábor-kezűség. Hogy ez az egypár szép éjjeli lepke megmaradt molnárgáboros cédulával legyen a trópusokban szegény magyar lepkészet és irodalom örömére: Molnár Gábor munkássága nem csak a fantasztikum, hanem a kézzelfogható valóság része is!

Bálint Zsolt

Wagner János: Növény és- Rovargyüjtő. Signer és Wolfner irodalmi Int. Rt. Budapest, 80 pp.

Lejtényi Sándor 1899: Rovargyűjtő segédkönyv a középiskolai tanuló ifjuság számára. Franklin-társulat Budapest, 132 pp.

Egy korábbi bejegyzésünkben már foglalkoztunk azzal a kérdéssel, hogy milyen lehetett száz éve Budapest lepke-világa. De nem csak a lepkék voltak mások, a lepkészek és a könyvek is.
Akkor kezdtek megjelenni a magyar nyelvű könyvek, hogy azt a  keveset említsem: 1868: Emich Gusztáv: A kis lepkegyűjtő, 1891: Bein Károly (ford.): A kis lepkegyűjtő, 1898: Abafi-Aigner Lajos: A lepkészet története Magyarországon, 1907: Abafi-Aigner Lajos: Magyarország lepkéi. Ezek a könyvek ma is ismertek, keresettek a gyűjtők körében. Most két sokkal kevésbé ismert kis kötetet szeretnék bemutatni, melyek szintén ekkortájt születtek, de csak részben foglalkoznak a lepkékkel. Céljuk talán az lehetett, hogy az akkoriban még kötelező középiskolai rovar- és növénygyűjtemények összeállításában nyújtsanak segítséget. És természetesen: megszerettessék a Természetet.

Wagner János könyvében nem szerepel évszám. Sem kiadói, sem a szövegben szereplő dátumoknál. Ezért nem tudni, pontosan mikor jelent meg a Kis Könyvtár sorozat részeként a huszadik század első két évtizedében. A benne szereplő reklámok még koronában adják meg az előfizetési díjakat, és igazi Monarchia-beli légkörben zajlik a két főszereplő diák; Józsi és Bandi levelezése Félegyháza és Versec közt. Kikunfélegyházát mindenki ismeri, de Versecet már Vršac néven kell keresni a mai térkép Szerbiát ábrázoló részén. A két fiú egymást lelkesíti leveleiben és közös útjaikon szünet nélkül botanizálnak meg rovarásznak, a szerző pedig saját tapasztalatait és világnézeti meglátásait az őket kísérő tanító képében osztja meg az ifjúsággal. Kirándulások, tájak, gyűjtések, a gyűjtött fajok leírásai váltják egymást, és így az olvasó is kedvet kap a természet alaposabb megismeréséhez. A könyv szerzője saját készítésű fekete-fehér táblákkal és rovarnevekkel is illusztrálja a leírtakat. A korabeli Rovartani lapok, Magyar botanikai lapok füzeteit lapozva is találkozhatunk Wagner János nevével, életrajzának mozzanatai után a nyomozás érdekes feladatnak ígérkezik.

Lejtényi Sándor (1858-1924) a címlap szerint "főgymnasiumi" tanár volt. A Rovargyűjtő könyv párja a Növénygyűjtő, amit ugyancsak ő írt, egy évre rá, 1900-ban jelent meg. Lejtényi "Rovargyűjtő"-je azért került közös blogbejegyzésbe az előző könyvvel, mivel körülbelül egy időszakban, azonos témával (növények és rovarok gyűjtése), de más-más módon szólítják meg a tanulókat. Ez a könyv az előzőekben bemutatottnál kevésbé olvasmányos. Sőt. Igazi tankönyv. Pontokba szedve ismerteti a rovarok elterjedését, tartózkodási helyeit, a gyűjtés idejét, a gyűjtő felszerelését, a gyűjtés módszereit, a rovarok megölését, feltűzését, preparálását, nevelését és tenyésztését, a rovarok csomagolását, szállítását és a gyűjtemény rendezését is. Ezeken felül ismerteti a rovarrendeket és családokat is táblázatokba szedve. És ha ezt valaki kevésnek találná, akkor magyar és német nyelvű könyvek, folyóiratok ajánlásával igazít útba.

Az ő könyvében találtam rá arra, hogy valóban lepkék fogására használták a Múzeumban is megtalálható, bumfordi "lepke-ollót". Lejtényi életéről nem sokat tudunk, 1858. január 30-án született Veszprémben, a pesti egyetemen végezte tanulmányait, 1883-ban tett tanári vizsgát a földrajzból és természetrajzból. 1887-89-ig helyettes tanár volt a pécsi ciszterci gimnáziumban, 1889 óta Aradon a főreáliskola tanára, 1893. februárjában nevezték ki rendes tanárrá. Iskolájában madarakat és emlősöket preparált, cikkeket írt a Veszprémbe, az Erdélybe, az Aradi Közlönybe, a Természettudományi közlönybe, földrajzi, etnográfiai témákban, Arad és környéke címmel útilkalauza is megjelent 1909-ben.

Katona Gergely

J. R. R. Tolkien, 1992. A Babó (fordította: Szobotka Tibor). Ciceró, Budapest, 242 pp.

E. Friedrich, 1977. Die Schillerfalter. Apatura iris, A. ilia, A. metis. Die Neue Brehm-Bücherei, A. Ziemsen Verlag, Wittenberg Lutherstadt, 112 pp.

A. Masui, G. C. Bozano & A. Floriani, 2011. Nymphalidae, part IV, Subfamily Apaturinae. In: Bozano, G. C., ed: Guide to the Butterflies of the Palearctic Region. Omnes Artes, Milano, 82 pp.

Talán nem kérdőjelezhető meg az az állítás, hogy az európai lepkék közül a Nagy Szinjátszó (Apatura iris) biztosan mindenki szívét megdobogtatja. A nagy meseköltő J. R. R. Tolkien (1892-1973) se volt kivétel, mert Zsákos Bilbója is elgyönyörködött a „Bíbor Császárok” fölött. A „The Hobbit” (magyarul: „A babó”)  első fordítója viszont nem ismerhette se a lepkét, se a magyar nyelvet, mert az angol Purple Emperor puszta fordítását adta. A babó című könyvet később újrafordították. Ott a lepke neve már helyesen szerepel, de a szerintem jó babó nevet kicserélték a magyarul semmitmondó hobbitra.

Én kristálytisztán emlékszem az első élőben látott Nagy Szinjátszómra 1976. VIII. 4-én Kőkapun a Zempléni-hegységben. És a másodikra is: két nappal később fönn Istvánkúton, amikor a vadászház melletti tavacska fölött néhány erőteljes kört leírva egy már öregecske hím példány leült a homokpadra, és szívogatni kezdett. Megfogására nem mertem vállalkozni. Biztos voltam benne, hogy nem sikerül. Olyan izgatott voltam. Ronkay Lacit kértem meg, aki biztos kézzel föléborította hálóját. Ez lett lepkegyűjteményemnek első Nagy Szinjátszó példánya.

A Szinjtászókról mindent szerettem volna megtudni. Szerencsére akkor jelent meg Ekkehard Friedrich monográfiája a három európai Apatura fajról, amit sikerült megvásárolnom a Mezőgazdasági Könyvkiadó boltjában. Ennek alapján sok mindent megtudtam róluk. A „kicsit”, meg a „nagyot” neveltem is. A múló évtizedek alatt pedig mind a három európai fajt megfigyeltem, saját élőhelyeiken nemcsak idehaza, hanem sokfelé, ahol megfordultam. Az egyik ilyen maradandó élmény egy dél-angliai látogatás volt. Amikoris barátom sevenoaksi háza előtt szálltunk ki az autónkból, és üdvözöltük egymást nagy örömmel. Mire fordultunk egyet, hogy az árnyékba álljunk, az ezüstszínben csillogó autó körül nagy viharosan megjelent egy hím „Bíbor Császár”, majd egy elegáns manőverrel berepült a kocsiba. Érdekes volt Dél-Amerikában találkozni az ottani szinjátszókkal, a Doxocopa fajokkal. Ugyanúgy viselkednek, mint az északi féltekén élő rokonaik. Csalizni is könnyű őket, és éppolyan erőszakosak: lökdösődve, taszigálódva, egymást taposva keresik a jó helyet egy-egy elhullott állat tetemén vagy a csalétkül kihelyezett illatozó banánon.

A Palearktikus fajokról tavaly jelent meg egy nagyszerű határozó könyv, a milánói Giancristoforo Bozano által szerkesztett és kiadott „Guide to the Butterflies of the Palearctic Region” sorozatban. Ennek alapján könnyen revideáltam a múzeumi anyagainkat. Más szakkönyvek segítségével a déli félteke képviselőt is újra rendezhettem. Így most a Szinjátszóformák gyűjteménye megújulva várja az újabb példányokat, illetve az érdeklődő kutatókat. Megjegyszem: az alcsalád képviselőit az anyagtudományt művelő fizikusok legújabban nagy előszeretettel vizsgálják, akárcsak a már említett szépkéket.

Bálint Zsolt

(John Banks lepke-videói)

Ma már egyre többeknek megadatik a lehetőség, hogy bejárják a világot. De kevesen élnek azzal, hogy ezt ne csak maguk, hanem mások épülésére, nagy szavakkal: az emberiség javára fordítsák. Mert ehhez már nemcsak pénz, hanem elszántság, kitartás és szorgalom szükséges. És még ez sem elég: a lélek teremtő ereje kell ahhoz, hogy mindezek gyümölcsöt hozzanak. A szívünk mélyén levő lélekre figyelni kell, hogy meghalljuk azt, mi is a mi hivatásunk. John Banks és az általa alapított Cinebutterflies (http://www.cinebutterflies.com) példa arra, hogy a hívás meghallható, és hogyan lehet teremtő erővé, és annak segítségével testté, anyaggá formálni a lélek szavát.

A lepkék sokak számára a legszebb élőlények közé tartoznak. Rajtuk keresztül több olyan „természetes” dologra felhívhatjuk a figyelmet, amelyeket egyébként nehéz lenne megmagyarázni, vagy talán észre se vennénk. Szépség, törékenység, röpke élet, aztán titokzatosság, pompázatosság, sokféleség és még megannyi látszólag megfoghatatlan jellemzője az életnek, ami a lepkékben testet ölt. John Banks meghallotta, hogy a neki szóló hívást az erdők mélyén, napfényes nyiladékokban, havasszépe borította hegyoldalakon, puszták lengedező füvei között csapongó lepkék közvetítik.

Évtizedeket szentelt arra, hogy a világ lepkéit megismerje, majd bemutassa és közel hozza az érdeklődőhöz. Beutazta a földrészeket, mindenütt természetes környezetükben filmezte őket, próbálta ellesni és megörökíteni viselkedésüket, próbált választ találni sokféleségükre, próbálta megérteni a lélek üzenetét. A legszebb felvételeit és meglátásait művészi, de komoly tudományos értékkel bíró filmekben tette közkinccsé. Ezen túl egy olyan film-archívumot hozott létre, ami a világon talán egyedülálló. Aki a lepkék viselkedését és az azzal kapcsolatos fiziológiai jelenségeket akarja tanulmányozni, annak nem szükséges elutaznia, hanem csak a megfelelő filmkockákat kell lepergetnie és értelmeznie a feltett kérdések segítségével. Hallatlan lehetőség a jövő lepkekutatói számára, mert például egy génusz különböző földrészeken élő imágóinak röpképét és viselkedését nemcsak leírások, hanem digitalizált filmsorozatok alapján is elemezheti.

És filmjei vigaszt és örömöt kínálnak azoknak, akik nem utazhatnak: a technika segítségével ők is eljuthatnak és lepkészhetnek Texasban a Rio Grande mentén, gyönyörködhetnek a Himalája lábánál a pillangókban, a malájziai csillangókban, és elcsodálkozhatnak az Amazonasz medence lepkéinek sokfélesége fölött. Aki teheti, járja be vele a lepkészek ösvényeit. Hallgasson a lélek szavára.

Bálint Zsolt

Gyerekkoromban, amikor lepkészni kezdtem, nem egyszer megmosolyogtam a nagy öregeket, akik sokszor szóvá tették, hogy régen milyen más volt ez vagy az a gyűjtőhely. Különösen emlékszem egy harangvölgyi, 1976-ban történt találkozásra Gyurovics Lászlóval (1910-1994). Akkor láttam őt először és utoljára. Fönt állt az erdő szegélyében, már a völgy alján. Rövid nadrágban volt, térdéig ért a gyönyörű baltacímes-imolás-peremizses kaszálórét növényzete. Hatalmas, a trópusokon használt hálót lengetett.

Mivel nálam is lepkeháló volt, bemutatkoztunk egymásnak. Éppen rajzott a Csíkos Boglárka. Erről beszélgettünk, de aztán elmesélte, hogy ebben a völgyben a háború előtt volt bőven Myrmidone, sőt Admetus meg Briseis is. Ez utóbbi három fajt azon a helyen sose láttam. Nagy részletességgel ecsetelte milyen rengeteg sok lepke volt, és hogy mennyire vigyázva kellett suhintania a hálóval, mert annyi lepkét fogott egyszerre, hogy azok összetörték magukat. Lelki szemeimmel elképzeltem, milyen is lehetett. Megmosolyogtam. Pedig akkor a Harang-völgyben valóban rengeteg lepke volt. Százszámra repültek a Csíkos és Ezüstkék Boglárkák, és nem volt ritka a Réti Manóka se. De azért amit mondott, túlzásnak tűnt.

Ha most összetalálkozna velem egy fiatal lepkész a Harang-völgyben, és szóba elegyednénk, elmesélnem ezt a történetet neki, meg azt, hogy az én időmben valóban rengeteg lepke volt, és hogy Gyurovics bácsi idejében még ennél is több. Amit most lát, az lehet az ő szemében sok, de visszatekintve kevés, fájóan kevés. Elmesélném neki, hogy vettem a fáradságot, és utánajártam, hogy mi is lehetett itt a Budai-hegyekben és a hozzá csatlakozó Pesti-síkságon 1845-ben. Ebben az évben alakult meg a Magyar Természettudományi Társulat, aminek egyik alapító tagja Frivaldszky Imre volt, aki nagy fáradsággal és körültekintéssel alkotta meg a lepkék magyar nevezéktanát. Elmondanám, hogy szemben a Duna másik partján a Rákos mezején – éppen rálátni a Normafától – volt Ezüstsávos Szénanimfa, Lápi Lángszinér, Magyar Szemőc. Itt a János-hegyen és környékén volt Aranyos Lángszinér, Nagy Enyhész, volt Nagy Szinjátszó és Sápadt Suhany. Tudom, megmosolyogna.

De manapság a Harang-völgyben, a lepkéket már keresni kell. De nemcsak a Harang-völgyben, hanem másutt is. Rengeteg lepke eltűnt azóta a környezetünkből, amit feldúltak, elcsúfítottak és össze-vissza beépítettek. És akár eredeti környezetük, a lepkenevek is megváltoztak: rendezetlen, lélektelen és jellegtelen lett nagy részük. Vessük össze az 1845-ös és a 2000-es fajgazdagságot és nevezéktant, amelyek irodalmi adatokon, múzeumi példányokon és naplóbejegyzéseken alapulnak. A fiatal lepkész már nem mosolyogna. Velem együtt elgondolkodna azon, hogy 2155-ben vajon milyen nappali lepkék lesznek majd a mostani Budapest területén? Mi lesz akkor a magyar nevük?

Bálint Zsolt

Gozmány László 1968: Nappali lepkék – Diurna. Magyarország Állatvilága (Fauna Hungariae) 16, 15. – Akadémiai Kiadó, Budapest, 204 pp

Jól emlékszem arra, ahogy 1975-ben kettesével szedve a lépcsőket felmentem az Egyetemi könyvesbolt galériájára (a mai Puskin mozi mellett) és a Kossuth Lajos utca felé eső sötét sarokban rendezetlenül polcra rakott tucatnyi füzet közül kibányásztam a „Diurna” kötetet. Dobogó szívvel vettem meg a szép fehér és vaskos füzetet 34 Ft-ért, amit Nagymama kifejezetten erre a célra adott. A Búvár zsebkönyvek „Lepkék” kötetecskéje és a Móczár Állathatározó mellett ez volt a harmadik, ami a kiskamasz kezdő lepkész szakkönyvtárát alkotta.

A szerzővel, Gozmány Lászlóval már egy éve levelezésben álltam, és az ő tanácsára mentem el megvenni a „diurnát”. Mindennapi olvasmányom lett. Bizony sokáig ez volt az egyetlen nappalilepkés könyvem. Az üres helyekre bejegyezgettem a hiányzó adatokat, megfigyeléseimet, a képeket kiszíneztem – mert nekem nem voltak színes lepkészkönyveim.

Ez a kötet több szempontból is egyedülálló a tudománytörténet számára, mert először is: ez az első nappalilepkés könyv, amiben szöveg, táblák és rajzok kizárólag magyar szerzőtől származtak. 1968-ban jelent meg. Ez a szomorú igazság. Másodszor pedig sarokkő, hiszen a Kárpát-medence belső részeinek nappali lepkefaunáját dolgozta fel monografikusan, számos új alfajt is leírva a tudomány számára, mint Pieris manni reskovitsi, Iphiclides podalirius intermedia, Maculinea arion punctifera, Fabriciana niobe zemplenensis, Euphydryas maturna ornivora, Hipparchia syriaca rebeli. Harmadszor pedig bizonyíték arra, hogy a szerző milyen sokoldalú és alapos entomológus volt, hiszen tudott maradandót alkotni nemcsak mint mikróspecialista, hanem „nappalisként” is.

Gozmány Lászlót sokan ismerték, közülünk néhányan olyan jól, hogy Laci bácsinak szólítottuk. Sokszor kértünk tőle szakmai tanácsot taxonómiai vagy nevezéktani kérdésekben. És ha olyan kedve volt, bizony tudott mesélni a régi lepkész elődökről is! Én már nagyon sajnálom, hogy amikor közöttünk volt, nem használtam ki az alkalmat és nem faggattam rendszeresen, nem gyűjtöttem tőle az emlékeket, anekdotákat. Munkásságának talán méltó emléket állítottunk a Magyar Természettudományi Múzeum évkönyvében (itt), de azért nekünk a lepkészetet magyarul művelőknek igazából az ő faunakötetei maradnak a legbecsesebbek. Nekem természetesen és elsősorban a Diurna kötet!

Bálint Zsolt

Sokan szerették és tisztelték a tavaly télen közülünk eltávozott dr Nyírő Miklóst (*1929) szűkebb hazájában, Inotán, Várpalotán és Székesfehérváron, ahol hosszú évtizedeken át körzeti- majd szemész szakorvosként szolgált. Hivatása és nagycsaládja mellett kevés szabadideje maradt, de azt lakóhelye környéke és hazánk lepkefaunája kutatásának szentelte. Az utolsó „nagy öregek” közé tartozott, akik még maxim lámpával kezdték a gyűjtést, de életük alkonyán már alkalmazhatták a modern módszereket is.

Gyűjteménye több ezer hazai „nagylepkét" tartalmaz, köztük olyan különlegességek bizonyítópéldányát, amelyek nagyon ritkán kerülnek a lepkészek hálójába, vagy fényképezőgépük lencséje elé. A gyűjtemény csaknem teljes, a hazai faunából kimutatott fajokból nagyon kevés hiányzik. A sok-sok érdekesség közül megemlítjük, hogy Nyírő doktor fogta talán utolsóként Magyarországon az L-betűs Szöglencet (Roddia l-album), és ő találta meg az Ékes Csuklyászt (Cucullia formosa) egy olyan helyen, ami élete végig titokban maradt.

Értékes gyűjteménye 1994-ben Németh Lajoshoz került, akit lepkész körökben sokan ismernek. Lajos még legényként csatlakozott a Hreblay Márton (1963-2000) által szervezett expedíciókhoz, gyűjtötte a lepkéket a Balkánon és Kisázsiában, és eljutott a Himalájába is. Azóta nagyot változott a világ, a lepkegyűjtést abbahagyta, de úgy gondolta, hogy Nyírő doktor hagyatékát meg kell őrizni az utókornak. Ezért a gyűjteményt, a hozzá tartozó dokumentumokkal együtt felajánlotta a Magyar Természettudományi Múzeumnak, amit 2012. február 23-án szállították fel Budapestre a múzeum dolgozói.

Nyírő doktor írásos hagyatéka is szót érdemel. A mondhatni szokásos levelezésen és a katalógusokon túl, a dokumentumok között publikálatlan kéziratok is találhatók. Fény derült arra is, hogy komolyan foglalkozott bölcseleti kérdésekkel. Az 1989-es változások után három könyvet is publikált saját költségén. Ezekben elemezte a nyugati filozófiákat. Bevallja, hogy nagy hatást gyakorolt rá Albert Schweitzer doktor, evangélikus lelkész és Teilhard de Chardin zoológus, jezsuita szerzetes: a két gondolkodó világnézete segítette abban, hogy összefoglalhassa saját, személyes meglátásait. Bölcseleti írásait a második világháborút átéltek humanizmusa, és az evolúcióba vetett hit hatja át. Ennek példájaként csatoljuk a hagyatékban talált "Arcképem” című írásának letisztázott kéziratát.

A Magyar Természettudományi Múzeum köszönetét fejezi ki Németh Lajosnak az ajándékozásért, és tisztelettel adózik Nyírő Miklós emlékének.

 Bálint Zsolt

Képek: 1-2. Nyírő Miklós várpalotai otthonában, a lepkés szekrény előtt, jól látszanak az általa készített dobozok. (1994.) 3. Szállítás előtt, a múzeumi Opel Zafira lehajtott hátsó ülésekkel: a Nyírő-gyűjtemény félig megtölti a csomagteret. (2012. február 23.) 4-10. Különböző dobozok, különböző tartalommal, már a Magyar Természettudományi Múzeumban. (2012. március 1.) 11. A teljes gyűjtemény fertőtlenítésre vár. (2012. március 1.) 12. A „Nyugat filozófiája” című magánkiadású jegyzet dedikált címlapja. Fotók: Németh Tamás (4-11).

Szabó Richárd: Magyarország Lycaenidái. Rovartani Közlemények (Folia entomologica hungarica, Series Nova) 9(13): 235-362, 5 ábra

Szabó Richárd (1896-1981) nevét a magyar lepkészek közül is kevesen ismerik. Szabóky Csaba könyvében is kevés szó esik róla. Életében összesen két lepkés műve jelent meg a Rovartani Közlemények oldalain: Az egyik 1954-ben, ami egy szakcikk, és a Zefír Boglárka kárpát-medencei (akkori szóhasználatban: közép-dunamedencei) földrajzi változatosságát tárgyalja. A második pedig egy magánrajz (monográfia), „Magyarország Lycaenidái” címmel.

A Ráday Levéltárban a tőle származó fondban három doboz van. Ebből kiderül, hogy református lelkészi családból származott, ő maga irodalom-tanár volt, több nyelven írt és olvasott, 1936-tól az István gimnázium igazgatója, majd háború után egyszerű tanár. Egész életét végigírta. Hatalmas mennyiségű kéziratos, Ady költészetére emlékeztető vers olvasható tőle. Valóban: nagy rajongója volt Adynak, több cikket és tanulmányt is közölt ebben a témában. Mindmáig publikálásra vár „Ady és a Biblia” című könyvének letisztázott kézirata, ami szerencsétlen időszakban született.

Érdekes volt szembesülni a ténnyel, hogy az egész hagyatékban csupán három dolog utalt a lepkékre: (1) a káderlapján említik, 1953-ban akadémiai ösztöndíjat kapott, hogy elkészíthessen egy nagy entomológiai munkát, ennek okán kérte, mentsék fel az osztályfőnöki teendők alól; (2) a Pieris manni reskovitsi alfaj leírásának gépelt kézirata, és ennek a dolgozatnak egy másik gépelt kézirat-másolata (ennek másolata van a múzeumi archívumban is); és végül (3) egy levél-fogalmazvány amiben valakit megkér, hogy a hagyatéka és a lepkegyűjteményével kapcsolatos jogi ügyek rendezésében segítsen. Ezt a levelet már betegen írhatta, mert a több mint öt évtizeden át egyforma és szépen rendezett kézírása erősen megromlott. A dolgozatot megírta, ez lehetett a most bemutatott munkája. Az alfaj érvényes leírását Gozmány László közölte a Fauna Hungariae Diurna kötetében. Halála után gyűjteménye a Magyar Természettudományi Múzeumba került.

Szabó Richárd licenida monográfiája magyar nyelvű, de magyar nevek és a lepkéket szemléltető képek nélkül. Ma már látom, ezekre nincs szükség egy ilyen munkában, de kisfiú koromban, amikor először olvastam, nagyon szerettem volna szép ábrákat és magyar neveket. Mindezek ellenére nekem, aki már egészen korán elköteleztem magamat a Lycaenidae család mellett, nagyon sokat jelentett Szabó monográfiája! „Alapvető munka” lett. Még mindig olyannyira megbecsülöm, hogy a múzeumi könyvtáramban van egy szépen bekötött példány, jelezve az utókornak: volt valaki, aki ezt a munkát annyira szerette, hogy az ötvenes évek szerény megjelenése köré nemes, aranydíszítésű köntöst húzatott.

Bálint Zsolt