Gyerekkoromban, amikor lepkészni kezdtem, nem egyszer megmosolyogtam a nagy öregeket, akik sokszor szóvá tették, hogy régen milyen más volt ez vagy az a gyűjtőhely. Különösen emlékszem egy harangvölgyi, 1976-ban történt találkozásra Gyurovics Lászlóval (1910-1994). Akkor láttam őt először és utoljára. Fönt állt az erdő szegélyében, már a völgy alján. Rövid nadrágban volt, térdéig ért a gyönyörű baltacímes-imolás-peremizses kaszálórét növényzete. Hatalmas, a trópusokon használt hálót lengetett.
Mivel nálam is lepkeháló volt, bemutatkoztunk egymásnak. Éppen rajzott a Csíkos Boglárka. Erről beszélgettünk, de aztán elmesélte, hogy ebben a völgyben a háború előtt volt bőven Myrmidone, sőt Admetus meg Briseis is. Ez utóbbi három fajt azon a helyen sose láttam. Nagy részletességgel ecsetelte milyen rengeteg sok lepke volt, és hogy mennyire vigyázva kellett suhintania a hálóval, mert annyi lepkét fogott egyszerre, hogy azok összetörték magukat. Lelki szemeimmel elképzeltem, milyen is lehetett. Megmosolyogtam. Pedig akkor a Harang-völgyben valóban rengeteg lepke volt. Százszámra repültek a Csíkos és Ezüstkék Boglárkák, és nem volt ritka a Réti Manóka se. De azért amit mondott, túlzásnak tűnt.
Ha most összetalálkozna velem egy fiatal lepkész a Harang-völgyben, és szóba elegyednénk, elmesélnem ezt a történetet neki, meg azt, hogy az én időmben valóban rengeteg lepke volt, és hogy Gyurovics bácsi idejében még ennél is több. Amit most lát, az lehet az ő szemében sok, de visszatekintve kevés, fájóan kevés. Elmesélném neki, hogy vettem a fáradságot, és utánajártam, hogy mi is lehetett itt a Budai-hegyekben és a hozzá csatlakozó Pesti-síkságon 1845-ben. Ebben az évben alakult meg a Magyar Természettudományi Társulat, aminek egyik alapító tagja Frivaldszky Imre volt, aki nagy fáradsággal és körültekintéssel alkotta meg a lepkék magyar nevezéktanát. Elmondanám, hogy szemben a Duna másik partján a Rákos mezején – éppen rálátni a Normafától – volt Ezüstsávos Szénanimfa, Lápi Lángszinér, Magyar Szemőc. Itt a János-hegyen és környékén volt Aranyos Lángszinér, Nagy Enyhész, volt Nagy Szinjátszó és Sápadt Suhany. Tudom, megmosolyogna.
De manapság a Harang-völgyben, a lepkéket már keresni kell. De nemcsak a Harang-völgyben, hanem másutt is. Rengeteg lepke eltűnt azóta a környezetünkből, amit feldúltak, elcsúfítottak és össze-vissza beépítettek. És akár eredeti környezetük, a lepkenevek is megváltoztak: rendezetlen, lélektelen és jellegtelen lett nagy részük. Vessük össze az 1845-ös és a 2000-es fajgazdagságot és nevezéktant, amelyek irodalmi adatokon, múzeumi példányokon és naplóbejegyzéseken alapulnak. A fiatal lepkész már nem mosolyogna. Velem együtt elgondolkodna azon, hogy 2155-ben vajon milyen nappali lepkék lesznek majd a mostani Budapest területén? Mi lesz akkor a magyar nevük?
Bálint Zsolt