.

Rákosy L. 2013: Fluturii diurni din România. Cunoaștere, protecție, conservare. – Editura MEGA, Cluj-Napoca, 356 pp.

Rákosy L. 2024: A Field Guide to the Butterflies of Romania. – Pelagic Publishing, Exeter, 392 pp.

Idén májusban Dobrudzsa felé autóztunk. Négy lepkész ült Rákosy László terepjárójában, előttünk közel ezer kilométer. Egy ilyen út során bőven jutott idő beszélgetésre. Szóba kerültek különböző gyűjtőutak, érdekes fajok, természetvédelmi kérdések és persze a könyvek is. Laci ekkor mesélte el, hogyan született meg nappalilepkés könyvének angol nyelvű kiadása, és milyen út vezetett a román nyelvű alapműtől a nemzetközi kiadásig.
A történet több mint egy évtizede kezdődött. 2013-ban jelent meg a Fluturii diurni din România. Cunoaștere, protecție, conservare (Románia nappali lepkéi. Ismeret, védelem, megőrzés), amely a román lepkészek egyik alapművévé vált. Már első átlapozásakor nyilvánvaló, hogy nem egyszerű határozókönyvről van szó. A részletes fajismertetések, a kiváló fényképek, az elterjedési adatok és a természetvédelmi információk azt bizonyították, hogy a kötet mögött évtizedek terepi tapasztalata és tudományos munkája áll.

A könyv jelentőségét az is növeli, hogy állatföldrajzi szempontból Románia az egyik legérdekesebb helyzetű európai ország. Területén találkozik a pannon, a balkáni, a kelet-európai (pontusi-sztyeppei) és részben a mediterrán élővilág. Ezt a változatosságot tovább fokozza az országot ketté választó Kárpátok hegységrendszere, a Duna-völgy és a Duna-delta, tehát a tengerszint feletti magasság a tengerparti homokdűnéktől a havasokig emelkedik. Nem meglepő tehát, hogy Románia nappalilepke-faunája a kontinens leggazdagabbjai közé tartozik, és számos olyan fajnak ad otthont, amelyek a Kárpát-medence sokféleségének szempontjából is kiemelkedő jelentőségűek.

A román nyelvű kötet hamar túlnőtt eredeti célközönségén. Nemcsak Romániában, hanem a környező országok lepkészei között is felmerült az igény, hogy egyszer angol nyelven is megjelenjen. Ez végül 2024-ben valósult meg, A Field Guide to the Butterflies of Romania címmel a Pelagic Publishing gondozásában. Az angol kiadás nem egyszerű fordítás. A szöveg számos ponton bővült, az adatok gyarapodtak, a rendszertan frissült, így a kötet egyben a román nappalilepke-fauna naprakész összefoglalásává is vált. A könyv több mint kétszáz faj részletes ismertetését tartalmazza, gazdag képanyaggal és számos, az azonosítást segítő ábrával.

A kötet egyik érdekes vonása kétségtelenül az előszó szerzője. Az angol kiadás bevezetőjét ugyanis III. Károly brit uralkodó írta. Ez korántsem véletlen választás. Károly király évtizedek óta szoros kapcsolatot ápol Erdéllyel, ahol rendszeresen megfordult még trónra lépése előtt. Kötődésének egyik oka családtörténeti: egyik szépanyja Rhédey Klaudia erdélyi grófnő volt. Károly több alkalommal is úgy fogalmazott, hogy „Transylvania is in my blood” („Erdély a véremben van”), és az elmúlt évtizedekben nemcsak rendszeres látogatója, hanem aktív támogatója is lett a térség természeti és kulturális örökségének. Ennek jegyében az elmúlt időszakban több régi erdélyi házat is megvásárolt és helyreállíttatott, miközben számos természetvédelmi kezdeményezést támogatott. A könyv üzenete – a biológiai sokféleség megőrzésének fontossága, a hagyományos tájhasználat szerepe és a természeti értékek védelme – jól illeszkedik ahhoz a szemlélethez, amelyet Károly herceg, és most már brit uralkodó, hosszú ideje képviselt és képvisel. Nem véletlen, hogy örömmel vállalta az előszó megírását, és sürgette az angol nyelvű kötet megjelentetését.

A könyv másik érdekessége, hogy a fordítás és a román sajátságosságok angol nyelvre való átültetése Laci szeretett lányának, Demetrának a munkája. Így a könyvbe nemcsak a királyi pártfogó támogatása, hanem a Rákosy család az erdélyi, dobrudzsai és más romániai vidékek lepkefaunája iránt való fogékonysága, elkötelezettsége, és nem utolsó sorban szeretete is manifesztálódik.

A képen Károly herceg, a későbbi III. Károly király éppen a 2013-as román nyelvű kötetet tartja a kezében. Kevés közép-európai rovartani szakkönyv mondhatja el magáról, hogy ilyen megkülönböztető figyelemben részesült.

Magyar szemmel nézve a kötetnek további érdekessége is van. A könyv elkészítéséhez a Magyar Természettudományi Múzeum Lepkegyűjteménye is hozzájárulhatott. Bálint Zsolt több adattal és információval segítette a munkát, amelyet a szerző a köszönetnyilvánításban is megemlít. Külön öröm volt számomra, hogy a könyvben szereplő preparált példányokat bemutató fényképek között a múzeum gyűjteményében lévő lepkékről készített felvételeim is helyet kaphattak.

Ahogy Dobrudzsa felé haladtunk, és Laci a könyv történetét mesélte, egyre világosabbá vált, hogy az angol kiadás megszületésében nem csupán rengeteg munka, áldozatvállalás, hanem néhány szerencsés véletlen is közrejátszott.

Katona Gergely

A Pytheas Könyvmanufaktúra elődje az 1990-ben alapított Pytheas Kft. családi vállalkozás volt, ami az évek során alakította ki mai profilját: a hagyományos könyvkészítés és a digitális könyvnyomtatás sikeres ötvözetét. A céggel több mint egy évtizede állok kapcsolatban, ennek gyümölcse, hogy kiadványaik között lepkészeti könyveket is találunk. A néhány klasszikus lepidopterológiai munka mellett újak kiadására is vállalkoztak. Az alábbiakban a könyvmanufaktúra lepkés könyv kínálatát ismertetem röviden: felsorolom a könyveket, a címek után a „Lepkés könyvek” blogon megjelent linket is megadom azoknak, akik bővebben szeretnének olvasni a könyvekről. A kiadványokat az érdeklődő személyesen a kiadónál vagy interneten keresztül vásárolhatja meg: https://konyvmanufaktura.hu/

Frivaldszky Imre (1799-1870) monográfiáját a Magyar Tudományos Akadémia 1868-ban akadémiai Nagydíjjal jutalmazta. Bár nem csak lepkéket tárgyal, mégis kijelenthető, hogy ez a magyar lepkészet alapműve, mivel leírja, tárgyalja és színes táblákon ábrázolja azokat a fajokat, amelyek mai ismereteink szerint is valóban jellemzik hazánk faunáját. Az új kiadás három digitalizált eredeti példányból lett összeállítva.

Abafi-Aigner Lajos (1840-1909) két munkája is a magyar lepkészet egy-egy sarokköve. A lepkészet története egyedülálló talán az egész szakirodalomban. Nemcsak mint forrásmű, hanem érdekes olvasmány is, lapjai között számtalan egzotikus történet rejtőzik. A Magyarország lepkéi még mind a mai napig az egyetlen olyan könyv, ami a Kárpát-medence nagylepke-faunáját ismerteti, és színes táblákon ábrázolja. Az új kiadás abban több az eredetinél, hogy kiegészült a Frivaldszky-nevezéktanra alapuló magyar lepkenevekkel és azok mutatójával.

Otto Staudinger (1830-1900) és Ernst Schatz (1844-1887) Exotische Schmetterlinge című 1888-ban megjelent klasszikus művének száz litografált táblája adja a gerincét a „Szöglencek, pazarkák, lángszinérek” című munkámnak. Ebben áttekintést adok a Pillangóalakú lepkecsaládokról, a családcsoport szintű kategóriáknak (tribusz, alcsalád, család) magyar neveket adok, és az ábrázolt lepkéket is röviden ismertetem.

Bernard d’Abrera (1940-2017) monumentális Butterflies of the World sorozatát foglalta össze a World Butterflies című munkájában. Ezt adaptáltam magyar nyelvre a Pillangóvilág sorozatban, kötetenként bemutatva a faunrégiókat (Holarktikum és Afrotrópikus, Orientális és Indoausztrál, Neotrópikus). A negyedik rész hozza a szerző bevezető tanulmányát az általam írt rendszertani áttekintéssel együtt.

A kiadványok jegyzéke

Frivaldszky Imre (1865) Jellemező adatok Magyarország faunájához. 13 színes tábla, 274 oldal (reprint kiadás: 2013) https://lepkeskonyvek.blog.hu/2014/12/05/elfeledett_nagy_mu_jellemzo_adatok

Abafi-Aigner Lajos (1898) A lepkészet története Magyarországon. VI + 202 oldal (reprint kiadás: 2014) https://lepkeskonyvek.blog.hu/2011/10/07/lepkeszet_tortenete_magyarorszagon

Abafi-Aigner Lajos (1907) Magyarország lepkéi. 51 tábla, XXXII + 137 + [22] oldal (reprint kiadás: 2025)

https://lepkeskonyvek.blog.hu/2024/12/07/az_abafi_ujabb_kiadasa

Bernard d’Abrera (2017) Pillangóvilág az északi féltekén és az afrikai földrészen. 48 színes tábla, 129 oldal. https://lepkeskonyvek.blog.hu/2017/10/20/pillangovilag 

Bernard d’Abrera (2018) Pillangóvilág az ausztráliai földrészen és Ázsia trópusi területein. 62 színes tábla, 132 oldal. https://lepkeskonyvek.blog.hu/2018/05/22/pillangovilag_333

Bernard d’Abrera (2019) Pillangóvilág Közép- és Dél-Amerikában. 40 színes tábla, 116 oldal. https://lepkeskonyvek.blog.hu/2019/02/04/pillangovilag_523

Bálint Zsolt (2020) Szöglencek, pazarkák, lángszinérek. Egzotikus pillangóalakú lepkék gyűjteménye. 100 színes tábla, 71 oldal.

https://lepkeskonyvek.blog.hu/2020/04/24/magyar_tropusi_konyv

https://lepkeskonyvek.blog.hu/2020/04/16/staudinger_otto

Bernard d’Abrera és Bálint Zsolt (2022) Pillangóvilág. Bevezetés és a teremtett sokféleség rendje. Szövegközi színes ábrák, 111 oldal.

Október közepén megjelent a "Pillangóvilág" sorozat újabb kötete, ami a Kárpát-medence összes Papilionidae és a Nymphalidae család képviselőinek egy részét (Apaturinae, Limenitinae és Nymphalinae) mutatja be. Megrendelhető a szerzőtől (balint.zsolt.budapest@gmail.com ), a Pytheas könyvmanufaktúrától (https://konyvmanufaktura.hu/termek-kategoria/reprint/lepkeszet/ ) vagy Büki József könykereskedőtől (https://buki-konyv.hu/hu/webshop/pillangovilag-a-karpat-medenceben/15102/ ).

Bálint Zsolt

 (Megjelent a Rovarász Híradó 119. számában, 2025-ben.)

Torday E. 1923: Bolyongások Afrikában. Három utazás az Egyenlítő vidékén. (A hat világrész Utazások és fölfedezések.) – Világirodalom, Budapest, 159 pp. (Online itt olvasható.)

Torday E. 1924: Afrikai emlékek. Egy Afrika-kutató naplójából. (A hat világrész. Utazások és fölfedezések.) – Világirodalom, Budapest, 320 pp. (Online itt olvasható.)

Földessy E. 2015: Torday Emil kongói gyűjteménye. (Emil Torday Congo Collections.) A Néprajzi Múzeum tárgykatalógusai 21. – Déri  Múzeum Debrecen, 220 pp. ISBN 9789639540965

Torday Emil (balra) Kongóban. (Kép forrása: Földessy 2015)

Torday Emil (1875-1931) neve mint Afrika-kutató és etnográfus él a köztudatban, köszönhetően nem csupán tudományos könyveinek, és tanulmányainak, de az általa gyűjtött és a Néprajzi Múzeumnak adományozott 461 tárgynak is. A magyarországi múzeum mellett a londoni British Museum, az oxfordi Pitt-Rivers Museum, a bécsi Weltmuseum és a párizsi Musée du quai Branly őrzik a száz évvel ezelőtti Közép-Afrika kultúráját az általa gyűjtött négyezer tárgyon keresztül, amelyek a kegyes soronak köszönhetően már több mint egy évszázadon át fennmaradtak. A közelmúltban a Torday által gyűjtött tárgyakról katalógus készült, míg afrikai útjait ő maga, két magyar nyelvű kötetben is alaposan dokumentálta. Ezekben semmi nem jelzi, hogy rovarászott, esetleg lepkészett volna. Pedig a valóság más lehetett.

Torday Emil egykor Kongóban gyűjtött tárgyainak katalógusa és 1911-ben készült arcképe.

Torday Emil Budapesten született, budapesti és müncheni iskolái után Belgiumba került banktisztviselőnek, majd onnét Belgium afrikai gyarmatára, Kongóba utazott közigazgatási hivatalfőnöknek. Hivatali munkái mellett kezdett érdeklődni a bennszülött kultúra iránt. Nem csak szokásaikat, tárgyaikat, de nyelvüket is kiválóan megismerte. Úgy tudjuk, összesen 14 nyelven beszélt. Úttörő módon rengeteg fényképfelvételt készített addig teljesen ismeretlen őslakós törzsekről.

Torday Emil két afrikai kötetének borítója.

Három afrikai expedíción vett részt 1900-1904, 1904-1906 és 1907-1909 között. Utolsó útján már a British Múzeumnak gyűjtött, és a tudományos munka mellett brit diplomáciai feladatokat is ellátott. Egészsége megromlott, így Angliába kötözött, ahol 1910-ben megnősült. Házasságából egy lánya született; Torday Orsolya (Ursula) aki sikeres íróvá vált. Angliában Torday Emil orvosi pályára lépett, az első világháborúban hadifoglyokat kezelt. 1931-ben, 55 évesen, szívbetegségben hunyt el Londonban.

A gyűjteményünkben fellelhető anyagaink között nem minden Afrikából származó példányt gyűjtötte hivatásos lepkész, mint például volt kollégánk Gozmány László, és gyűjteményünk jelenlegi önkéntese Sáfián Szabolcs. Akad köztük kalandos életű geológus, mint Ferencz Károly, vagy közismert képzőművész, mint Muray Róbert. Kittenberger Kálmánról már többen tudhatják, hogy nem csak a nagyvadak trófeáit és madarakat, de lepkéket is hozott haza gyűjtőútjairól. Ebbe a kiemelkedő társaságba váltotta meg belépőjét az itt látható lepkével Torday Emil. A nem régen múzeumunkba került Bezsilla-gyűjtemény cédulázása és beosztása közben bukkant fel ez a több mint 120 éves lepke, mely Torday Emil első expedíciójából származik, és 1903-ben gyűjtötte.

Bársonyos csipkész (Junonia oenone), Magyar Természettudományi Múzeum

A csipkész (Junonini) példány még bizonyosan Torday magyarországi évei alatt került a gyűjteménybe. Ez az a csoport, amivel a fiatal Schmidt Antal is foglalkozott, 1906-ban még előadást is tartott róluk a Természettudományi Társulatban. Lehet, hogy Schmidt kifejezetten kutatásai miatt vásároltatta meg. A példány az 1930-as évek során kerülhetett Bezsilla Lászlóhoz, csere útján. A múzeumi gyűjteményben hiába kerestünk további Torday-féle csipkész anyagot. Nem találtunk. Feltételezzük, hogy ha volt több, általa gyűjtött példány, azok Velez Zsigmond alapos „leltári munkálkodásának” eshettek áldozatul. Mindenesetre újabb tudománytörténeti feladat áll előttünk: feltárni, vajon a régi naplókönyvekben van-e nyoma vásárlásnak vagy ajándékozásnak Torday Emiltől, és ha több tőle származó példány is volt a múzeumi gyűjteményben, azok valóban áldozatul estek-e Velez Zsigmond a „múltat végképp eltörölni” működésének?

Katona Gergely és Bálint Zsolt

Vig Károly (2024): Rovarászok, utazók, vadászok. - Savaria Múzeum, Szombathely, 538 pp. ISBN 978-963-9827-47-9

Kultúránkat és tudományosságunkat nagyban meghatározza az a tudat, hogy a középkor óta gyakorlatilag nincs tengerünk, így csak lélekben hajózhatunk ki szabadon a világ tágas óceánjaira. Emiatt az egzotikus tájakról érkező mindenféle információ nemcsak a kézzelfogható dolgokban, hanem a szellemiekben is "tájidegen". Minden, ami forró égövi, nem közvetlenül az anyanyelven át, hanem közvetítőkön keresztül érkezik hozzánk. A trópus nem szerves része a magyarnak, amiből a forró égövi gazdagságot leíró taxonómia hiányzik, ebből a szempontból tehát nem mérhető a gyarmattartó angol, francia, holland, portugál vagy spanyol műveltséghez.

Vig Károly könyvét olvasva a fentiekben leírt meggyőződésünk meginoghat, sőt ha bátrabbak vagyunk, meg is cáfolhatjuk. Mert olvassuk, így lelki szemeinkkel látjuk is: bőven akadtak kalandra termett, vállalkozó szellemű hazánkfiai, akik nem ijedtek meg a ténytől, hogy nincs magyar kikötő, nincs magyar vállalkozás, nincs magyar lerakat, ezért a tengerentúlt "magyarul" kell felfedezni. És valóban: a kemény táblás, matt műnyomópapírra printelt 538 oldal és 266 számozott ábra a magyar kultúra és tudományosság mindeddig rejtőző, kimeríthetetlen
tárháza. Mi módon?
A szerző különleges szeretettel és gondossággal komponálta meg a fejezeteket, amelyeknek már a címe is sokatmondó: Lábnyomok nélkül (1), Afrika vonzásában (2), Titokzatos Abesszínia (3), "A mesék kóbor lovagja" (4), Magyar zoológusok Dél-Amerikában (5) és Jósa Jolán paraguayi utazása (6). Az első a már letűnt nemesi világ trópusi tájak iránt mutatott, egykor oly divatos vonzódását tárja elénk. Ennek valóban hiába keressük lábnyomait, mivel a feledés olykor nem jótékony homálya takarja: egykor az osztályharc vörös posztója, manapság pedig a természetvédelem zöld köpenyege.

A szerző igencsak jó, vizsla szimattal és buldogszerű kitartással ered nyomába a Forgáchoknak, Széchenyieknek,
Telekieknek és Zichyeknek, továbbá más nemes uraknak. És miután rejtőző nyomaikat felleli, sok mindent napvilágra hoz velük kapcsolatban. Bizony meggyőzően sorolja, hogy magyarjaink nemcsak a nagy felfedezők lába nyomában jártak, hanem maguk is súlyos tényekkel járultak hozzá - nem is csekély módon - a trópusok ismeretének bővítéséhez. A szerző ezzel vezet át minket a következő fejezetbe: Afrikába röpíti az olvasót, és a Fekete István regényben megörökített Kittenberger Kálmán neve mellett feltűnnek már nemcsak hivatásos utazók és vadászok, hanem megszállott tudósok is, akik rovarásznak vagy az állattan egyéb ágait művelik. Közülük említsük meg Madarász Gyulát (1858-1931), aki egész életét a madarászat tudományának szentelte. Igazi nomen est omen, mivel családneve nem felvett volt, hanem valódi, kékvérű nemeskisfaludi familiáris védjegy. A harmadik fejezet a fekete kontinens János pap országába emel, az abesszin felföldre. Az olvasó meglepődve, fölhúzott szemöldökkel konstatálja a magyar jelenlétet, a különféle üzleti próbálkozásokat, amelyek egészen a kommunista időkig elértek, "A Szentháromság Hatalma", Hailé Szelasszié császár udvaráig... A negyedik fejezet külön személyi monográfiának is beillene. Részleteiben mélyed el Vojnich Oszkár (1864 -1914), a magyar arisztokrácia különös alakjának életútjában. A fejezet érdeme, hogy a szerteágazó fonalakat egybeszövi, és a báró hallatlanul kusza életét képes egészként bemutatni. így vált azzá, amivé lennie kellett: az író szándéka, a fejezet zárszava szerint "leltárt hagyott nekünk arról a korról, ami visszavonhatatlanul és örökre elenyészett". A fejezet kapcsán elgondolkodtam nemrég elhunyt rokona, az általam jól ismert Vojnits András (1941-2021) életútján, akinek hasonlóan kalandos, bár szerencsére nem tragédiával végződő élete volt: vajon öröklődik-e az utazni vágyás, a felfedezni akarás nyugtalansága?

Az utolsó két fejezettel a szerző áthajóztatott az én kedves Dél-Amerikámba, ahol magam is jártam, és jó pár "lepkefelfedezést" tettem. Ez a kontinens különösen "feltáratlan" a magyar tudósok és utazók szempontjából. Pedig a 17- században működő úttörő jezsuita missziókban több magyarországi származású pap is tevékenykedett. Egyikük, Szluha János SJ (1723-1803) készítette az első részletes térképet a kontinensről. Olvasva a könyvet, nagy megelégedéssel töltött el, hogy a múzeumi lelőhelycédulákról jól ismert Anisits, Jósa, Lakos, Újhelyi, Vezényi nevek megelevenednek és bizonyítást nyer, hogy nemcsak hazánkfiai, hanem lányai is bőségesen megemlékeztek a hazáról. Nemcsak példányokat küldtek a magyar nemzet múzeumának, hanem az akkori folyóiratok hasábjain meg is osztották élményeiket. Örömmel forgattam a könyvet, amelynek minden fejezete bőségesen illusztrált, hivatkozások hosszú jegyzékével ellátott. A szöveganyagban számtalan eddig sosem publikált irat vagy levél anyagát közli, vagy ma már rendkívül nehezen elő bányászható folyóiratok oldalain megjelent, a trópusok színes forgatagát bemutató beszámolók látnak itt újra napvilágot. A könyv forrásértékét nagyban elősegítené egy névmutató. Bízzunk benne, hogy a következő kiadásból nem fog hiányozni, mert biztos vagyok benne, lesz következő kiadás, hiszen ez a könyv nemcsak a szűk muzeológusi szakmának, hanem az egyetemes magyar kultúrának is a sarokköve. Gratulálok a szerzőnek, aki bizonyította, hogy nekünk, magyaroknak is érdemes minden időben és mindenütt vadászni, utazni és rovarászni!

Bálint Zsolt
(Megjelent a Vasi Szemle 2025 évi 1. számában.)

Abafi-Aigner Lajos 2024: Magyarország lepkéi. Tekintettel Európa többi országainak lepke-faunájára. Budapest, TINTA könyvkiadó, 200 pp. + 51 pl.

Az 1907-ben megjelent Magyarország lepkéi jelentős eseménye volt a természettudományos könyvkiadásnak. Ez volt az első olyan átfogó mű, ami magyar nyelven ismertette a Kárpát-medencében előforduló „nagylepkéket”. A könyv egy Európa-szerte jól ismert német munka átdolgozása, ezért nyugodtan vehető önálló műnek is. A szövegeken túl még 50 plusz egy színes tábla mutatta be a fajokat. A plusz tábla a magyar faunára jellemző ritkaságokat ábrázolta. A kötet egyetlen hiányossága talán az volt, hogy nem adott magyar neveket.

A szerző Abafi-Aigner Lajos (1840-1909), korának egyik jól ismert könyvkiadója és szabadkőműves mozgalmára, aki élete végén egészen elfordult az irodalomtól és a lepkekutatásnak szentelte az életét. Az ő vállalkozása volt az 1897-ben újra indított Rovartani Lapok szakfolyóirat, amit egészen haláláig meg is jelentetett. Az általa szerkesztett oldalakon cikksorozatban közölte a német mintára készített új magyar lepkenevek jegyzékeit. Álláspontja szerint az addig használt nevezéktan nem volt megfelelő, mivel az a Bugát-Helmeczy törekevéseket tükrözte. A kortársak tetszését ez irányú munkássága nem nyerte el, mert lepkenevei a könyvben nem kaptak helyet. Később se váltak ismertté, mivel a trianoni békediktátum után Magyarországon gyakorlatilag évtizedekre megszűnt a természettudományos könyvkiadás, és nem adtak ki lepkés könyveket se.

Abafi-Aigner lepkenevei 1950-ben kerültek elő, amikor a Szocialista nevelés könyvtára sorozatban megjelent az Állathatározó. A kötetben használt névanyag terjedt el és lett ismertté, és szolgált mintául további nevek képzésére. Az eredeti magyar nevezéktant, a „múltat végképp eltörölni” módszere igyekezett elfelejtetni. A magyar lepke-névanyaggal kapcsolatos kutatásaim derítettek fényt arra, hogy valójában az elvetetni vágyott névanyag az, ami nyelvünk természetével megegyezik, és arra alapozva távoli tájak sokféleségét anyanyelvünkön is gyönyörűen ki tudjuk fejezni.

Ezért nemcsak reprint kiadás, hanem alapvetés is ez az új „Abafi”. A Kárpát-medencében előforduló lepkék nagy része oly módon jelenik meg, ahogy az eredetiben kellett volna lássuk őket: A színes táblákon a tudományos nevek mellett olvashatjuk a Bugát Pál (1793-1865), Frivaldszky Imre (1799-1870) és Pólya József (1802-1873) tollából származó, illetve azok analógiájára általam készített magyar lepkeneveket. Mivel több száz névről van szó, ezek eligazodásában alapos mutató segít, ami a szöveges rész végén található. Kijelenthetjük hát: most már tudunk a magyar lepkékről is úgy magyarul beszélni, hogy szép magyar neveket használunk.

Bálint Zsolt

Megrendelhető:https://www.tinta.hu/it/spd/9789634094579/Magyarorszag-lepkei

Jae-Cheon Sohn 2023: The Subfamily Ypsolophinae of the World. National Institue of Biological Resources, Incheon, 288 pp. ISBN: 978-89-6811-544-8 A teljes kötet online elérhető ITT.

A lepkés szakirodalmat két nagy csoportra oszthatjuk: a szerzők (1) bizonyos földrajzi egység, vagy (2) bizonyos lepkecsoport bemutatását tűzik ki célul. Jelen estben egy alcsalád, jelenlegi magyar nevükön „Íveltszárnyúkarcsúmoly-formák” (!), a földkerekség összes régiójában élő fajáról olvashatunk egy kötetben mindent, ami csak tudható róluk. Lássuk!

Az Ypsolophinae és az Ochsenheimeriinae alcsaládok alkotják az Ypsolophidae családot. Az előbbi alcsalád öt génuszra oszlik, és elterjedési területe szinte az összes kontinensre kiterjed, pontosabban a Palearktisz, Nearktisz, Orientális, Etióp és Neotrópikus faunarégiókból ismertek. A kötetben bemutatott fajok több mint felének eddig ismeretlen a tápnövénye, az ismertek többsége pedig a csikófarkfélék (Ephedraceae), bükkfafélék (Fagaceae) és loncfélék (Caprifoliaceae) közé tartozik.

Mivel nem ismertek köztük kártevő fajok, talán ez indokolhatta azt, hogy eddig egy lepkész sem vált világspecialistájává ennek az alcsaládnak – ezért nem is született összegező munka róluk. Most viszont a koreai szerző, Jae-Cheon Sohn összegyűjtötte mindazt ebben a könyvben, amit lehet: cikkeket, fajleírásokat, fényképeket az imágókról, fejlődési alakokról, ivarszervekről, elterjedési, repülési adatokat, tápnövény- és életmód-leírásokat, és természetesen ezekhez a saját újabb ismereteit is hozzáadta. Mind a 172 fajnál felsorolja a szinonim neveket, típusok fellelhetőségét és lelőhelyeit. Jópár kevéssé ismert faj első ábrázolásaival találkozhatunk a kötetben! A COVID-járvány okozta lezárások miatt nem sikerült a szerzőnek minden fontos gyűjteménybe ellátogatnia, ezért még akadnak pontosításra, pótlásra szoruló témák, amelyek kiegészítésére számíthatunk a jövőben.

A szerző alapos munkát végzett, most pedig következhet a miénk. A Magyar Természettudományi Múzeum Lepkegyűjteményében, a Kárpát-medencei gyűjteményben 15 Ypsolophinae-faj található, a Palearktikus molygyűjteményben pedig 24. A kötet szerint két taxonnak van nálunk a névhordozó típusanyaga.  A könyv segítségével tudománytörténeti, muzeológiai, faunisztikai és taxonómiai kérdések tehetők fel, különböző feladatok oldhatók meg, például:

- Érdemes megnézni, milyen országokból vannak a mi lepkéink, van-e olyan, mely valamely ország faunájára nézve új, eddig publikálatlan adat?
- Van-e valamelyik fajból preparált hernyónk? Szerepel-e esetleg a céduláján tápnövény?
- Vajon át kell-e rendezni a gyűjteményt a kötet alapján?
- Találunk-e a szétválogatatlan, meghatározatlan (ún. "indet") anyagban olyan fajokat, amelyeket a kötet alapján meg tudunk határozni?
- Van-e tudományra is új Ypsolophinae-fajunk?
- Meg vannak-e jelölve a típusaink, érdemes-e ezeket dokumentálni, elküldeni a szerzőnek?

Katona Gergely és Bálint Zsolt

Szabóky Csaba és Ambrus András. 2022. Sopron és környéke lepkéi. Orbiculosa kiadó, Európa Universitas Kft., Érd, 352 pp. ISBN 978 615 81591 2 8, keményfedelű, színes ábrákkal.

A kötet első borítója

Újabb könyvvel lepte meg a magyar lepkészeket az Orbiculosa kiadó, amelyet most Szabóky Csaba nem egymaga, hanem Ambrus Andrással társszerzőségben jegyzett. A társszerzőség indoka az lehet, hogy a fénycsapda anyagokat feldolgozó Szabóky Csaba mellett Ambrus András az, aki kópházi illetősége folytán Sopron és környékének lepkefaunájával nap mint nap szembesül.

A bevezetés (A könyv használata, A szövegben található lelőhelyek, Köszönetnyilvánítás) után rövid, kizárólag szöveges fejezetek következnek (A kezdet, Sopron és környéke lepkészeti kutatása, Sopron és környéke védett lepkéi, Különlegesen védett fajok Sopron környékéről , Sopron környéke kiemelt lepkéi). Ezeket a „Színes képek jegyzéke” zárja. Ezt követi a „Színes képek” fejezet, amely a maga közel kétszáz oldalával a könyv gerincét alkotja: jobb oldalon többnyire négy vagy öt természetes helyzetben levő lepke képe, a bal oldalon ezek egy-egy bekezdésnyi ismertető szövege került elhelyezésre. A kötet végén kapunk egy „Sopron és környékén előforduló lepkefajok élőhelyekkel” elnevezésű listát, majd a „Felhasznált irodalom”, a „Lepkefajok mutatója” és „A szerzők gondolatai” című rövid fejezet magyarul és németül (Gedanken des Autors) zárja a kötetet.

A szöglences 121. oldal

A könyv nagyszerű áttekintést nyújt az egykori Őrség-Várvidék (Burgendland) szegélyén levő város környékének lepkefaunájáról. A mű ugyancsak nagyszerű bevezető a pannon régió lepkéihez. Hangsúlyozni kell, hogy a megszokott makrók mellett a mikrók is megjelennek. Talán ezt kívánta jelezni (véletlenül?) a tartalomjegyzékbe került „Sopronban található lepkecsaládok” mutatója is. De igazából lehetett volna még több, sőt: sokkal több mikró, a mindenki által ismert makrók „kárára”. Mindenképpen!

A hírhedt puszpáng tűzmoly és két pyralida társa

És ha már a fenti bekezdésben végén tettünk egy megjegyzést, folyatjuk. A többször is említett bencés gimnázium gyűjteménye a jezsuitáktól származik, akiknek Sopronban kollégiumuk volt. A bécsi Theresianum tanrendjét követve a bentlakókkal növényeket és állatokat (elsősorban bogarakat és lepkéket) gyűjtöttek a szabadidős órákban. A soproni kollégium is hozzáadott – nem is keveset – a Schiffermüller-féle híres bécsi lepkefajjegyzék megszületéséhez. Ezért Sopron mindenképpen ott van a hazai lepkészet születésénél. És az örök sláger, a Nagy apolló. Pontosan a bencés gimnázium lepkegyűjteményének jegyzékéből lehetett volna végre pontot tenni a soproni apollós mítoszra, ebben a könyvben. A jegyzékben ugyanis egyértelműen jelzik, hogy a faj a fraknói várhegyen fordul elő. Sosem fogták Sopronban. Ebből a fraknói adatból lett később a soproni előfordulási adat, és talán a „soproni” példányok is… Talán megérte volna odaadni a kéziratot több bírálónak, mert több szem többet lát, és a jó bíráló úgy bírál, hogy a megbírált mű jobb és több legyen.

Köszönjük az Orbiculosa kiadó vállalkozását a mű megjelentetésére. És kíváncsian várjuk Szabóky Csaba újabb művét is. Vajon mivel lepi meg a lepkészek magyar olvasótáborát? Végezetül pedig: köszönjük, hogy a múzeumi könyvtárat a szerzők (most is) megajándékozták saját kötetükkel, benne a kézzel írt ajánlással: „Szaporca 2022.9.9. Magyar Természettudományi Múzeum lepkegyűjteményének tisztelettel Csaba András”.

Bálint Zsolt és Katona Gergely

Gary R. Feulner, Binish Roobas, Victor Hitchings, Herbert H. H. Otto, Oscar Campbell, Huw G. B. Roberts, Richard J. Hornby & Brigitte Howarth. 2022. Butterflies og the United Arab Emirates including Northern Oman. Motivate Media Group, Abu Dhabi, 527 pp, ISBN 978 1 86063 514 4, 21 x 15 cm,  puhafedelű, színes ábrákkal.

A kötet címlapja

Kicsit ironikus felütéssel kezdem ezt a bejegyzést: minél szegényebb a lepkefauna, annál több könyv tárgyalja. Mert már több könyvet is bemutattam a levantei térség lepkefaunájáról, és íme itt van egy újabb, amit nyolc szerző is jegyez. Munkájukat a közelmúltban elhunyt Torben Larsennak (1944-2015) ajánlják, aki több könyvet is írt a régió nappali lepkéiről. Ő volt az aki monografikus módon feldolgozta Szaúd-Arábia nappali lepkéit (1984), és könyvet írt Omán (1980) és Libanon nappali lepkéiről (1974). Ezek a művek már mind klasszikusnak számítanak a lepkészek körében. De várjuk az újabb műveket Kolumbia pillangóiról, meg sem említve Brazíliát vagy Perut…

 A Szürke özöndéket és élőhelyét bemutató oldalpár

De a mi szerzőink nem a trópusokon, hanem az Arab-félszigeten kutattak, aminek a lepkefaunáját a következőképpen mutatják be: A szokásos bevezető fejezeteken (Előszó, Bevezetés, Rövid történeti áttekintés a régióban folyt lepkekutatásokról) után kapunk egy fajlistát tudományos és angol nevekkel. Ez utóbbiak számomra igen tanulságosak, mivel tükrözik azt, hogy míg a lepkészek a tudományos nevek szempontjából a teljes objektivitásra törekednek, addig az angol nevek esetébe ennek épp az ellenkezőjét művelik: bennük az emberi fantázia szabad csapongásával szembesülhetünk. Megtudjuk például, hogy a Catopsilia florella angol neve a könyvben „African Emigrant” vagy a Deudorix antalus a „Brown Playboy”. Ezt követően a lepkéket gyakorlatias oldalról közelítik meg a szerzők: határozás, elterjedés, élőhelyek, viselkedés, majd az egyes fajok részletes bemutatása következik. A kötetet vége felé életföldrajzi áttekintés, köszöntek, és a Függelék (amiben a tárgyalt fajok ismert tápnövényei kerülnek felsorolásra) következik. Ezek után kapunk egy szószedet, a hivatkozások listáját, és kapjuk a szerzők bemutatását. A kötetet a tudományos és angol nevek, és általános kifejezések mutatója zárja.

Három kép a Szilénusz fügérke életéből

Nagyszerű könyv ez. Összefoglalja mindazt, amit tudunk az „arab” pillangókról. Sokszor magasztos, de olykor döbbenetes tájképek; nagyszerű felvételek petékről, hernyókról, bábokról, imágókról és élőhelyekről. A kor divatjának megfelelően sokkal több a kép, mint a szöveg. A kevés szöveg pedig lényegre törő, jó fogalmazású oxfordi angol stílusban vonul az olvasó szeme előtt. Az egyetlen kritikus megjegyzés a múzeumi (feszített) példányokra vonatkozhat: ezek talán több figyelmet kaphattak volna, sokszor zavaró a lepkék alatt levő árnyék, itt-ott kilóg a cédula, a példány nincs fókuszban, és sehol sincs méretléc. De ez az ez mondatnyi kritika is erősíti a könyv üzenetét: a szerzők különös hangsúlyt fektettek arra, hogy bemutassák az élő lepkevilágot, és képviselőt belehelyezzék a modern, technika által uralt emberi hétköznapokba. Meggyőződésem, hogy sikeresen, és bizonyos vagyok abban, hogy a szaúdi és ománi hétköznapokban egyre többen felfigyelnek majd a sokszor csupán városi parkokban, vasúti töltéseken, körforgalmak zöld szigeteiben élőhelyre lelő nappali lepkékre. Köszönjük a szerzőknek a fáradtságos munkájukat, és azt, hogy annak gyümölcsét megosztották velünk!

Bálint Zsolt

Blanca Huertas, Jean François Le Crom & Yenny Correa-Carmon. 2020. Mariposas endémicas de Colombia. Guía para la identification de las especies únicas del país. Endemic butterflies of Colombia. An identification guide for the country’s unique species. Natural History Museum–Procolombia: Puntoaparte, Bogotá, 239 pp. ISBN 978-958-49-6251-5, 21x124 cm, puhafedelű, színes ábrákkal.

A kötet borítója.

A legtöbb ország igyekszik számba venni, milyen sajátos természeti kincsekkel rendelkezik. Így születnek a különféle „vörös könyvek” és „fajjegyzékek”. Ritkábbak azok a kiadványok, amelyek egy-egy ország rovarfaunáját mutatják be úgy, hogy csak az ott tenyésző endemikus fajokat tárgyalják. Ennek egyik oka, hogy a legtöbb ország területe viszonylag kicsi, és az endemikus fajok száma is alacsony vagy elenyésző. Kolumbia nem ilyen állam. A maga 1.141.748 négyzetkilométerével a világ 26. legnagyobb országa, és az endemikus fajok száma a területhez képest is az egyik legmagasabb. Kolumbia hallatlanul gazdag lepkefaunáját csak az utóbbi évtizedekben kezdik alaposan feltárni. Az egykor megközelíthetetlen hegyvidékek gerincein és ködlepte erdőségeiben kutató expedíciók számtalan, addig ismeretlen lepkefaj példányaival lepték meg a lepidopterológusokat. Az itt bemutatott könyv a Pillangóalakúak példáján keresztül szemlélteti az ország faunájának gazdagságát és sajátos vonásait. Elsőként veszi számba a legújabb, kevesek által ismert felfedezéseket, amelyekből bizony van bőven. Példának a Lángszinérfélék családját hozom, ahol a bemutatott 27 fajból csupán négy fajt írtak le 1919 előtt (a Seitz monográfia megjelenésének éve), a többit mind 1992 után fedezték fel. A további családok esetében is többé-kevésbé ugyanez az arány.

A magashegyi pronoka (Pronophilini) Lymanopoda vivientieni amelynek nősténye csökevényes szárnyú, alig tud repülni. 

A szép kiállítású, zsebkönyv méretű kiadvány két nyelven szól az olvasóhoz: spanyolul és angolul. A nyitó fejezeteket (Bevezetés; Előszó; Köszönetek; Tartalom; Hogyan használjuk a könyvet) és a szakmai Bevezető részt az ország politikai beosztását és nemzeti parkjait bemutató térképe választja el. A Bevezető rész alfejezetei: Pillangóalakúak Kolumbiában; Miért kutassuk az endemikus fajokat; Osztályozás és szükséges megnevezések; Módszer, a gyűjtemények fontossága és ennek a könyvnek a korlátai; A természetmegőrzés számára legfontosabb fajok; Mit tegyünk hát a kolumbiai pillangókért? Ezt követi a Pillangóalakú családokat bemutató rész, amelyben a fajokat egységesen, egy-egy oldalon szemléltetik szöveggel, színes képpel (gyűjteményi példány) és elterjedési térképpel: Özöndékfélék (5 faj), Szöglencfélék (19 faj), Szemdíszformák (79 faj), Búskafélék (39 faj), Pazarkafélék (23 faj) és Lángszinérfélék (29 faj). A könyv végén egy-egy bekezdést olvashatunk a szerzőkről, majd a fényképek kreditjeit, a hivatkozásokat és a fajnevek mutatóit tartalmazó fejezetek zárják a kiadványt.

 A Bálint Zsolt által felállított Annamaria génusz endemikus faja: Kolumbiai farkincás.

Kolumbia számára nagy fontosságú ez a könyv. Ha ottani „döntéshozó” kezekbe kerül, és a kezek lapozgatják az oldalakat, a szemek pedig nem csak a képeket nézegetik, hanem még el is olvassák, akkor értesülhetnek arról, milyen nagy fontossága van annak, hogy hazájukban a lepkegyűjteményeket megőrizzék, a példányokat digitalizálják és metaadatolják. Ezek segítségével valósághoz közeli képet kapnak arról, amit eddig csak kevesen tudtak: hazájuk lepkefaunája a világon az egyik leggazdagabb. Köszönjük neked Blanca, hogy mindezt leírtad, és megteremtetted annak lehetőségét, hogy aki többet akar tudni Kolumbia lepkefaunájáról, azt elindulhasson a lepkészek ösvényén! És külön köszönet azért, hogy a múzeumok fontosságát hangsúlyosan kiemelted!

Bálint Zsolt és Katona Gergely

Hangay György ötlete megvalósult: múlt héten Dr. Vojnits András (1941-2021) emléktáblát kapott szeretett Börzsönyének szívében, Kemencén, a Favágók és erdészek emlékműve mellett. A pár szavas méltatás és stilizált afrikai lepke őrzi emlékét.
Csupán még egy hasonló tábla létezéséről van tudomásunk Magyarországon. A négy éve, fiatalon elhunyt Polonyi Vilmos (1970-2018) kedvenc gyűjtőhelyén, a zsámbéki Nyakas-hegyen réztábla emlékezik róla, amibe az Oxytrypia orbiculosa, a magyar lepkészet legendákkal övezett lepkefajának képét is belemetszették. Ez a nappal repülő éjszakai lepke sokakat megihletett,  köztük Jókai Mór és Móra Ferenc irodalmárokat is, Polonyi Vili meg lepkészként próbálta újra megtalálni.
Szabóky Csaba könyvében (A lepkészet története Magyarországon) olvastam, hogy két lepkész sírhelyét díszíti lepke. Az egyik Bezsilla László (1903-1983) a pestújhelyi "Lepkekirály" (róla itt írtunk), a másik Nattán Miklós (1910-1970), aki Kaposváron van eltemetve. Kis keresés után mindkét sírról találtam fotót az interneten, ezek a cikk végén láthatóak.
Az említett példák mutatják, hogy a lepkészet nem csupán munka, hobbi, szórakozás vagy hivatás, de sokunk életének annyira meghatározó része, hogy a síron túl is elkísér. Talán éppen azért, mert a veszteség ellenére az élet kalandokkal, sikerekkel, szép, közös élményekkel teli részére emlékezteti az ismerősöket.

Polonyi Vilmos emléktáblája a Nyakas-hegyen.

Jobbra lent Bezsilla László sírjának képe, rajta egy sütkérező lepkével. Forrás: Rákospalotai temető

Nattán Miklós "aranylepkés" sírjáról két különböző időpontban készült felvétel a kaposvári zsidó temetőben.

2024-es frissítés:

Idén 50 éve, hogy elhunyt báró Lipthay Béla (1892-1974). Ennek kapcsán keresgélve vettem észre, hogy Szécsényben egy lepke díszíti emléktábláját a róla elnevezett szakiskola homlokzatán. (Szécsény, Haynald Lajos utca 11.) Életéről röviden itt írtunk.

Lipthay Béla emléktáblája Szécsényben.

Katona Gergely

Vojnits András. 2021.  A Börzsönytáj lepkevilága. Börzsönyvidék 6. Szob, Börzsöny Múzeum Baráti Köre, 504 oldal, színes és fekete fehér képek. ISSN: 1218-3202; ISBN: 978-615-80512-3-1

Dr. Vojnits András (1941-2021) három évtizedig dolgozott a budapesti Magyar Természettudományi Múzeumban.  Először Kovács Lajos (1900-1970) munkatársaként, majd annak halála után muzeológusi pozícióban. Később ő lett a Lepkegyűjtemény vezetője. Első lepkés publikációi a Börzsöny lepkefaunájával foglalkoztak. Később se maradt hűtlen a tájhoz, ahonnan felmenőinek egy ága is származott. Egészen haláláig szenvedélyesen járta a Börzsöny erdeit, amihez Kemencén vásárolt ingatlanja adta a főhadiszállást.  Bár kényszerűen távozott a múzeumból, élete utolsó évtizedében visszatérhetett önkéntesként, ahol utolsó művén dolgozott, aminek „A Börzsönytáj lepkevilága” címet adta. Munkaasztalánál szerényen meghúzódva jegyzetelt, és gyűjtögette a könyvéhez szükséges adatokat. Végül elkészült vele, néhány héttel 80. születésnapját követően, és pár nappal halála előtte jelent meg.  Még láthatta, lapozgathatta, és örülhetett ennek a szép „hattyúéneknek”.

A könyv nemcsak a szerző utolsó műve, hanem valóban egyfajta ének, lírai vallomás egy hosszú és tartalmas életen át tartó szerelemről. Mert a könyvben mintha az ő Börzsönyével beszélgetne. Nem veszi fel a tudálékos fehér köpenyt, hogy kioktassa az olvasót és megjegyeztessen olyan dolgokat, amiket egyébként csak ő maga venne észre. Inkább beszélget, megmosolyogtat, vezetget, csodálkoztat. Ezért egészen egyedülálló nemcsak a hazai, hanem talán a külföldi lepkészeti irodalomban is.  Ezt a könyvet a lepkészeken kívül a szépirodalom után érdeklődőknek ajánlom. Különleges vallomásregény ez.  Kedvcsinálónak a következőkben álljon itt három fejezet alcímekkel, amelyek külön-külön, akár költeményként is megállnák a helyüket.

AHOGY ELKEZDŐDÖTT: Az Ipolyon túl // A Lajos bácsi jelenség //A vágy titokzatos tárgya // Azután.

JÁRATLAN HEGYVILÁG: Folyók ölelésében nyugvó táj // Hegyek, völgyek és medencék // Egy roncs vulkán világa // A Rózsa-forrástól a Dunáig // Korán belepi a hó és sokáig áll rajta.

EGY LEPKEÖLTŐ: Az élet csírájának hordozója // A csillapíthatatlan étvágyú hernyó // Az élettelennek tűnő báb // Lepke születik // Barlanglakók // Vándorlepkék és lepkevándorlások.

Bálint Zsolt

Odéscalchi Eugénie 1987: Egy ​hercegnő emlékezik. Gondolat, Budapest, 414 pp. ISBN: 9632820304.
Hannah Rothschild 2014: Pannonica - A lázadó bárónő. Helikon, Budapest, 364 pp. ISBN: 9789632274065.

  A két könyv magyar címlapja. A bal oldalin a szerző szerepel, barokk farsangi jelmezben.  A jobb oldalin a főhős karikatúra-szerű zsánerképe látható.

Két könyvről  szól a mai bejegyzés. Látszólag nem sok hasonlóság van köztük, és első pillantásra a lepkékhez sincs semmi közük. De egyik állítás sem igaz. Sőt, nagyobb tévedést nem is lehetne megfogalmazni. Mindkét kötet női szerző alkotása. Mindketten egy-egy különösen gazdag, magyar felmenőkkel is rendelkező arisztokrata családba születtek. A két kötet a saját és családjuk életének egy-egy meghatározó időszakát mutatja be. Mindkét kötetnek van olyan szereplője, aki szenvedélyes rovarász, lepkész, akik gyönyörű, egyedi, lakkozott, sötét keményfa fiókokban hatalmas gyűjteményt hoztak létre. A könyvek külön-külön is kaphattak volna önálló bemutatót, de így, egymás mellé téve érdekes látni a hasonlóságokat és különbségeket, mint a "Chariots of fire" (Tűzszekerek) c. filmben.

Szerémi Odescalchi Eugénia Ágnes Mária főhercegnő és lubellei és kisfaludi Lipthay Béla báró esküvői fényképe, Pozsony, 1918

Odescalchi Eugénia (ejtsd: odeszkálki) 1898-ban született a felvidéki Szolocsány közelében lévő kastélyukban. Családneve itáliai eredetű. Az első világháború végén, a magyarországi forradalom kitörésekor 1918-ban ment férjhez Lipthay Bélához. Három fiúk született: Frigyes, Antal és Bálint. Életükre rányomta a bélyegét a XX. századi magyar történelem szinte minden csapása, amit egy arisztokrata család elszenvedhetett: Trianon, az elvesztett világháborúk, a kommunista hatalomátvétel, elit-, egyház- és kuláküldözés, múlttal való "végső" leszámolás. A kötet a túlélés, felszínen maradás, újrakezdések krónikája, melynek végét a hercegnő Szécsényen, a kastélyból kilakoltatva, özvegyen írta meg naplói alapján. Három fiából egy, Bálint maradt meg támaszául, Antalt a világháború végén láthatta utoljára (Dél-Amerikába emigrált), Frigyes pedig az orosz fronton, Korotojak városában esett el a 1942. évi nyári hídfőcsaták során. 2012-ben egyikünk járt is ebben a Don-parton elterülő, tank-emlékműves, pontonhidas kis faluban, mely 70 évvel azelőtt még város volt, de teljesen elpusztította a világégés, és azóta sem nyerte vissza egykori erejét. 
A kötetben megelevenednek a Monarchia arisztokráciájának utolsó évtizedei, a már-már követhetetlen rokoni és baráti szálak, köztük a Kelet-Afrikát bebarangoló Teleki Sámuellel és a földrajztudós Teleki Pállal. A trianoni döntést követően lovrini lakosként román állampolgárokká váltak, de egy birtokcserével és vásárlással ismét magyar állampolgárok lehettek. Lipthay Béla évekig élt és dolgozott Kanadában, és felesége egy föld körüli hajóúton is részt vett.

Még egy kép Lipthay Béláról és feleségéről, ifjú házasokként

Lipthay Béla (1892-1974) szenvedélyesen lepkészett, de a kertészet, lótenyésztés, gazdálkodás is közel állt hozzá. A könyvben a lepkészeti munkákról csak érintőlegesen esik szó, de természetesen fel-feltűnik néhány jellemző részlet, mikor például német vendégekkel magashegyi araszkák megkeresésére indul a Retyezátba, vagy a bihari tájakra látogat a Nagy apolló (Parnassius apollo) után kutatva, vagy amikor a gyűjteménye a bútorokkal együtt különvonaton Romániából Magyarországra kerül. Azt is megírja, hogy férje később a Magyar Természettudományi Múzeumnak 3000 kétszárnyút fog, az 1956-os tűzvészben elpusztult légygyűjtemény helyreállításához. Az általa gyűjtött rovarokból számos példány külföldi múzeumokban található, de a lepkegyűjteményét a Magyar Természettudományi Múzeum őrzi, melyből a 2016-ban megrendezett időszaki kiállításhoz több tárolófióknyi anyagot is kölcsönöztünk a balassagyarmati Palóc Múzeum számára.

 Rózsika Edle von Wertheimstein és Nathaniel Charles Rothschild 

A "Pannonica-könyv" a Rothschild-család angliai ágának életét mutatja be. Itt a képen látható Charles Rothschild (1877-1923) az, aki bankár hivatása okozta gondok elhordozásához a természet búvárlása adta az erőt, és gondjaira a gyógyírt. Mivel a Tringben élő, magánmúzeumot építő Walter bátyját (1868-1937) édesapjuk eltiltotta a bankügyektől, a józanabb Charles-nak kellett vinnie a családi vállalkozásokat.  Egy, az Osztrák-Magyar Monarchiában tett útja során találkozott leendő feleségével (egy anekdota szerint épp lepkészés közben), és hamarosan megkérte a nagyváradi Werthemstein Rózsika (1870-1940) kezét. Bécsben házasodtak össze 1907-ben. Négy gyermekük született, ebből a legfiatalabb lány Magyarországra, illetve egy magyar lepkére utaló "Pannonica" nevet kapta. Ez a lepke az Eublemma pannonica. Pannonica Rothschild, "Nica", ahogyan a családtagok nevezték 1913-ban született, 1935-ben hozzáment egy francia diplomatához, báró Jules de Koenigswarterhez. 1951-ben viszont szakított korábbi életével, és New Yorkba költözött, ahol a jazz rajongója és mecénása lett. A családban nem beszéltek róla. Hannah Rothschild, a szerző, úgy nőtt fel, hogy nem is hallott apja nagynénjéről. Az utána való nyomozás eredményeként született a kötet.

A négy testvér: Victor, Miriam, Elisabeth és Pannonica Rothschild 1923 körül

A kutatás során a londoni British Museum lepkegyűjteményében találkozott Hannah Rothschild a névadó lepkével: ekkor szembesült azzal, hogy az Eublemma pannonica nem egy színpompás pillangó, hanem egy éjjel repülő, apró kis "moth" (amit magyarul a könyvben tévesen "moly"-nak fordítottak). Erről az idősebb rokonok természetesen tudtak, hiszen ők a család történetét is jobban ismerték, másrészt a természettudományok közt is jártasok voltak. A felvilágosítást minden bizonnyal Nica idősebb lánytestvére Miriam (1908-2005) adhatta, akiről a könyv többször is említést tesz. A Nica-hoz hasonló extravagáns életet élő Miriam édesapjuk nyomában járva híres biológus lett. Mellesleg pedig különösen romantikus érzelmeket ápolt a magyarországi emberek iránt, amit egyikünk meg is tapasztalt a vele való két londoni találkozás során.

Az Eublemma pannonica egyik első, Frivaldszky Imre gyűjteményéből származó példánya, a lepke alatt látható méretléc 1 cm hosszú

Charles lepkéinek egy része a bátyja tringi múzeumába került, ami később a londoni Természettudományi Múzeum gyűjteményeit gyarapította. Lipthay báró lepkéit Balassagyarmatról kis viszontagságok után Budapestre szállították, ahol a Magyar Természettudományi Múzeumban kaptak végső elhelyezést. Elmondhatjuk tehát, hogy mindkét lepkész kitartó munkája és annak gyümölcse, a gyűjtemény, egy-egy ország kulturális örökségét gyarapítja. A nemzeti vagyon jelentős részét képezik  az ilyen gyűjtemények. A természettudományi múzeumok egyik feladata a történeti szempontból nagy jelentőségű gyűjtemények megőrzése, leltározása és kutathatóvá tétele a jelen és jövő generációi számára.

Katona Gergely és Bálint Zsolt

Muray Róbert műtermében, általa festett gímszarvasokkal a háttérben

Muray Róbert (1931–2009) a Magyar Képzőművészeti Egyetem tiszteletbeli professzora, A Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztjével és a Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszttel kitüntetett grafikus és és festőművész, Csepel díszpolgára.  – írja róla a Wikipedia. Beszámol arról is, hogy a híres vadfestményei mellett posztereket, könyveket illusztrált, pavilonokat tervezett, emellett szenvedélyes vadász volt, de sokan tudják róla, hogy madarászott és a Magyar Madártani Egyesületnek az alapítástól tagja volt. A dürgő túzokkakasos logót, az MME díjainak kisplasztikáival együtt ő tervezte és éveken át madarakat is  gyűrűzött. Keve András (1909-1984) szárnyai alatt, még 15 éves gyerekként járt először múzeumunk Madárgyűjteményben, és halála után pár évvel a Magyar Természettudományi Múzeumban egy emlékkiállítása is volt. 

Az ornitológusi helyett a művészi pályát választotta. De nem maradt hűtlen a madarakhoz. Vadászati témájú képein remekül ábrázolja őket, legyen az bagoly, fácán, fürj vagy éppen zsákmányára lecsapó ölyv. De ami talán még fontosabb, nagyon sok madaras könyvet illusztrált, többek között a több tízezer példányban megjelenő Búvár zsebkönyveket. Madárábrázolásai nemcsak szak-, hanem életszerűek is, hiszen szenvedélyesen járta az erdőket-mezőket. Trópusi területekre is eljutott, ezért nemcsak hazai, hanem egzotikus madarakat is megfigyelhetett. Olvashatunk arról, hogy a híres vadász,  Dr. Nagy Endre (1913–1994) meghívására 1986-ban több hónapig Afrikában, Tanzániában élt. (Nagy Endre kalandos és fordulatos életéről ezt a nemrég elhunyt lepkész kollégánk, Vojnits Andás által írt cikket tudjuk ajánlani.)

A festő által gyűjtött lepkepéldányok. Felül: Agátina özöndék (Mylothris agathina), alul: Bársonyos csipkész (Junonia oenone). Mindkettő az afrotrópikus régióban gyakori, szinte mindenütt megtalálható vándorfaj. Méretléc: 1 cm.

Tehát Tanzánia. Ha pedig már ott járt nem csak élményeket, madarakat és nagyvadakat gyűjtött, hanem lepkéket is! Gyűjteményrendezés közben több általa gyűjtött példány is előkerült, amiből itt kettőt mutatunk be. Lepkegyűjteményéről nem tudunk, lepkés Muray-festményt sem találtunk az interneten, de úgy látszik, mégsem múltak el nyomtalanul az általános iskolai, többeknek emlékezetes Nagybányai Sándor tanár úrral tett növény- rovar- és lepkegyűjtő "expedíciók", és Muray Róbert nem csak megmaradt lepkésznek, de a Magyar Természettudományi Múzeum lepkegyűjteményére is gondolt, mikor hazatért Afrikából! És azon már csak mi, lepkészek töprengünk, milyen lepkeképeket festett volna Muray Róbert a Búvár zsebkönyvek sorozathoz. Minden bizonnyal a madaras képeihez hasonló remekeket, hiszen látnia kellett barangolásai során a pocsolyák mellett tömegese szívogató boglárkákat, vagy dombtetőző Kardos illangókat és Fecskefarkú pillangókat, és biztosan  látott fakérgen üldögélő frissen kikelt Hársfaszendert, amint szárnyait első rezegtetve repülésre készülődik. Meg kellett ihlessék a tanzániai lepkék is. Vajon hagyatékából előkerülnek-e lepkefestmények? Mi bizony nem csodálkoznánk  ezen, hanem egy kis mosollyal konstatálnánk: lám ekkora ereje van a pikkelyröpűek szépségének, mert a festő képtelen nekik ellenállni.

Katona Gergely és Bálint Zsolt

Ahogy a Lepkés könyvek bejegyzéseiből a rendszeres olvasónak egyértelmű, a Magyar Természettudományi Múzeum lepkegyűjteményében nemcsak lepkepéldányokat, azokhoz tartozó kiegészítő gyűjteményeket és a szakirodalmat, hanem fényképeket és kordokumentumokat is őrzünk. Ez utóbbiak közé tartoznak a különféle gyűjtőnaplók és levelek, amelyek előbb vagy utóbb majd átkerülnek a Tudománytörténeti Gyűjteménybe. A gyűjtőnaplók közül itt most csak az egyiket mutatjuk be. Érdekessége több is van, ezekből szemelvényezünk.

A napló fedele, és egyik oldala 1954. márciusi kirándulásokról szóló bejegyzésekkel.

(1) A napló a magyar történelem nem túl rózsás évtizedét öleli fel. Az első  gyűjtőút ismertetője „Kirándulás a Pápakovácsi láprétre” címmel 1952. május 11-én, az utolsó a „Dobai erdőkben Palival” 1962. IV. 22-én született. A legutolsó (ceruzával írt) bejegyzés pedig: „1965. VIII. 18.-i dátummal több meghatározatlan növény – régi Pali naplókban utána nézni!”.

(2) A naplót vezető személye ismeretlen, de a gyűjtőtársakat következetesen feljegyzi a „Társ” bekezdésben. Ez a társ legtöbbször „Pali’, olykor női nevek is feltűnnek (Csajághy Jolán, Czucza Emma, Gál Tinka, Kálmán Emília) vagy férfiak (Tóth Sándor és Gábor).

(3) A gyűjtések helyszínei a Bakonyaljára, a Bakonyra és Pápa környékére szorítkoznak.

(4) A bejegyzéseket három különböző színű tintával, szép, rendezett és lendületes írással jegyezték: a zöld botanikai, a piros ornitológiai és a fekete szín lepidopterológiai megfigyeléseket jelez. A dátum, a helyszín és az időjárási megfigyelések is feketével vagy kékkel íródtak.

(5) A naplóban két dátummal jelzett „térkép melléklet” is található. Az 1959. VI. 6.-án Noszlopról Nagyalásonyba tartó, és az 1962. VI. 3.- án Pápateszér és Bakonyszentiván közötti vízfolyás mentén tett kirándulást jeleníti meg pauszpapíron, három színű tintával és ceruzával írva és rajzolva.

Az 1959. VI. 6-i útról készült térkép, a megfigyelt állat- és növényfajokkal.

(6) A naplóban még található egy „Dátum nincs” megjelölésű lila füzetborítóban levő kézirat, aminek címe: „Kovács Lajos: A magyarországi nagylepkék és elterjedésük művének lelőhelyei a növényföldrajzi tájegységek szerint csoportosítva”. A kézírás nem egyezik a naplóban találhatóval.

(7) Semmiféle bejegyzés nem utal az abban az időben zajló téeszesítésről, a Rákosi-kultuszról, az 1956-os eseményekről, majd a szovjet megszállásról és a kádári „konszolidációról”.

Ki írta ezt a naplót? Ki lehetett „Pali"?. A választ elég egyszerű volt megtalálni. A napló több esetben is jelzi a „Melitea aurinia” (= Aranyos tarkály; Euphydryas aurinia) gyűjtését, nem egyszer a Devecser melletti Széki-erdőben. A faj dunántúli (háború utáni) felfedezése részben Tallós Pál (1931-1968) nevéhez köthető. Mészáros Zoltán és Vojnits András könyve, ha röviden is, de méltóan emlékezik meg róla: „… a fiatalon elhunyt erdész-botanikus a Bakony-hegység és a Nyugat-Dunántúl faunájának kutatásában alkotott maradandót”. A múzeumban több Aranyos tarkály példány is van Tallós Páltól, de egyik sem olyan dátumokról és helyekről, amiket a napló jelez. Viszont több olyan példányt találtunk, amik Lengyel Gyula nevéhez köthetők, és a gyűjtési hely és időpont is megegyezik a naplóban olvasottakkal.

Lengyel Gyula által gyűjtött Aranyos tarkály példányok.

Visszaemlékezések szerint dr. Lengyel „szeretetével és lelkesedésével rovarászok nemzedékeit nevelte”. Halála után jelentős gyűjteménye a múzeumba került, feltételezhetően a napló is ekkor érkezett. Az előbbiek ismeretében talán megalapozott az a feltételezés, hogy a naplót Lengyel Gyula (1891-1968), egykori gyógypedagógiai tanár és minisztériumi főelőadó írta. A Kovács Lajos faunaművéhez írt jegyzék, pedig feltehetően Tallós Páltól származik, aki élénken érdeklődött a növényföldrajz iránt.

Dr. Lengyel naplója újabb ékes bizonyítéka annak, hogy a tárgyára összpontosító természetbúvár immunis a politikai járványokra, sőt a társadalmi események is közömbösen hagyják. Nincs kesergés a parasztok megnyomorítása vagy a szovjet megszállás fölött. Lepkék, madarak és virágok vannak, ahogy a távolban „időnként előtűnik a Somló”, és hogy „a vidék hol somogyias, hol Őrségre emlékeztető”. Mert miért is keseregne? Ideológiák és hadseregek jönnek és mennek, határok tolódnak erre meg arra. Velük nem az élet, hanem a halál terjed, de a lepkéket és az őket kutató lepkészt nem a pusztulás okozta változások, hanem az élet állandósága érdekli. Ezért 1956 után sem azt jegyzi fel , „hogy az oroszok visszajöttek” vagy "zúg a traktor, szánt az eke", hanem azt, hogy „Kovács néni rétjén szép tűzpillék napoztak, röpködtek” vagy „elég sok lepke röpked: Auriniák, már nem frissek, ülnek virágokon”.

Bálint Zsolt és Katona Gergely

Az elmúlt 2020-as esztendőt minden bizonnyal sokan nem felejtik el. És talán az emberiség történelmében is kiemelt helyet kap, mint egy-egy nagy történelmi esemény. Talán hasonlatos 1789-hez, 1919-hez vagy éppen 1945-höz. Ezek az évszámok sorsokat fordítanak, következésképpen a természetesnek vett, hagyományos emberi szokások elmaradnak és átadják a helyüket valami újnak, vagy éppen tátongó űr marad utánuk. A Magyar Természettudományi Múzeum lepkegyűjteményének a koronavírus okozta kellemetlenségek közepette talán a leginkább fájó volt, hogy nagy évfordulóik kapcsán elődeinkről nem emlékezhettünk meg méltóképpen, és az élőket sem ünnepelhettük meg, még koccintani se tudtunk velük. Kik voltak ezek?

Az elhunytak

Frivaldszky Imre (1799-1870) 150 éve halt meg Budapesten. Ő volt az első Magyarországon, aki életét a lepkék kutatásának szentelte. Úttörő expedíciókat szervezett a Balkánra és Anatóliába, az Égei-tenger szigeteire. Megteremtette a magyar lepkészet alapjait: a Nemzeti Múzeummal megvásároltatta a kor jelentős lepkegyűjteményeit (Ochsenheimer és Treitschke), halála után pedig közel hetvenezer lepkét számláló gyűjteményét a magyar állam megvásárolta. Ez lett a mára 1,7 millió lepkét számláló múzeumi gyűjtemény alapja.

Frivaldszky Imre 1865-ben megjelent műve: Jellemző adatok Magyarország faunájához

Abafi Aigner Lajos (1840-1909) 180 éve született a ma Szerbiában levő bácskai Nagyjécsán. Az, hogy huszárkapitány édesapja szabadkőműves volt, meghatározta egész életét. Bár német anyanyelvű volt, kiválóan megtanult magyarul és irodalmi ügyekkel foglalkozott. Ő volt az első magyar nyelvű páholy első nagymestere. Élete derekán kezdett lepkészkedni, és hallatlan irodalmi aktivitást fejtett ki. Talán a magyar nyelvterületen kívül ő a legismertebb lepkész hazánkfia. Neki köszönhetjük mind a mai napig használt, reprintben is megjelent klasszikus határozókönyvet, az „Abafi”-t. Élete vége felé múzeumi tisztviselőként dolgozott, és Frivaldszky János idejében Pável János mellett ő volt a Lepkegyűjtemény kurátora.

Abafi-Aigner Lajos klasszikus könyve

Schmidt Antal (1880-1966) 140 éve született a bácskai Lugoson (ma Románia). 1906-ban lépett a magyar Nemzeti Múzeum szolgálatába, ahonnan 1936-ban ment nyugdíjba. Hivatali évei alatt a Lepkegyűjtemény hajóját viharos vizeken kellett kormányoznia. A trianoni tragédia és az azt megelőző Tanácsköztársaság eseményei évtizedekig tartó feszültségeket eredményeztek, amiket csak egy újabb világégés szüntetett meg. Munkássága gyümölcseként emelkedett a múzeumi lepkegyűjtemény nemzetközi szempontból is jelentőssé, nagy hangsúlyt fektetett a Microlepidoptera-kra és különféle Macrolepidoptera csoportokra. Sikerült megvásároltatnia a Krone-gyűjteményt, megszerezte a műegyetemről az ott kallódó kuriozitást, a Koy–gyűjteményt. Hivatali ideje végén került Bartha Viktor barátjának lepkeanyaga és könyvtára a múzeumba, amit csak a II. világháború okozta felfordulás után tudtak beleltározni.

Schmidt Antal legismertebb munkájából, az Oxytripia orbiculosa életmenetét bemutató tábla

Kovács Lajos (1900-1971) 120 éve született Budapesten, a II. világháború utáni lepkészet nagy alakja. Eredetileg a Budapesti Levéltár igazgatója, de a kommunista változások után kényszernyugdíjazták. Ennek következtében került a lepkegyűjteménybe, akadémiai ösztöndíjon. Mindezidáig legnagyobb faunistánk, a múzeumi Lepkegyűjtemény nemzeti (Kárpát-medencei) részében becslésünk szerint közel százezer olyan példány van, amit ő preparált és cédulázott. Az ő tanítványai voltak Mészáros Zoltán (1936-2017), Rácz Gábor, Vojnits András és Varga Zoltán.

Kovács Lajos emlékének ajánlott temetikus folyóiratszám

Szent-Ivány József (1910-1988) 110 éve született, aki Schmidt Antal után volt egy rövid ideig a Lepkegyűjtemény vezetője. A II. világháborút megelőző évtizedben újraindította Folia entomologica hungarica, és megalapította a Fragmenta faunistica hungarica szaklapokat, és szándékában volt a magyar lepkészek társaságának megalapítása is. A világháborúban az ostrom elől a múzeum lepkegyűjteményét Tihanyba menekítette. Nagyszerűnek induló hazai munkásságára a politikai változások tettek pontot. Kényszerű emigrálása után Ausztráliában köztiszteletnek örvendő entomológus lett, halála után könyvtárát és különlenyomat-gyűjteményét a múzeumnak adományozta.

Szent-Ivány József által alapított folyóirat utolsó számának címlapja

Akik köztünk vannak

Vojnits András 1941-ben, nyolcvan éve született Budapesten. Az 1960-as évek derekán került a lepkegyűjteménybe Kovács Lajos mellé. Három évtizedet töltött a múzeum állományában. Kezdetben lepkemigrációval kapcsolatos kérdéseket tanulmányozott, de később az Araszkafélék (Geometridae) specialistája lett, és ő vezette a gyűjteményt. Több száz taxont írt le. Nevéhez fűződik az 1986-ban hazánkban megtartott európai lepkészeti kongresszus megszervezése. Munkásságnak köszönhetően ma a Magyar Természettudományi Múzeum őrzi világviszonylatban is az egyik legnagyobb Eupithecia referencia gyűjteményt.

Vojnits András a magyarországi Geometridae fajok egy részét tárgyaló faunafüzete

Szabóky Csaba Budapesten 1950-ben született. Tehát tavaly volt a hetvenedik születésnapja. A magyarországi lepkefauna talán legjobb ismerője, nemcsak a makrókat, hanem a molyokat is képes meghatározni. Sok, a trianoni faunára új lepkét talált, számtalan szakdolgozat és sok-sok könyve jelent meg lepkés témákban. Évek óta a Lepkegyűjtemény önkéntese, nemcsak munkájával, hanem  értékes példányok ajándékozásával is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a Kárpát-medence Lepidoptera faunájának a Magyar Természettudományi Múzeum gyűjteménye legyen a legfontosabb referencia.

Szabóky Csaba a magyarországi lepkészetről szóló munkája

Ronkay László 1955-ben született Budapesten. Az 1970-es évek végén került a múzeumba, és egészen 2019-ben történt nyugdíjazásáig ott dolgozott. A lepkegyűjteményt ő vezette át a XX. századból a XXI.-be. Munkássága a Noctuidae család palearktikus képviselőire koncentrálódik, az általa leírt taxonok száma légiónyi.

Ronkay László egyik könyve a sok közül

2021

Ebben az esztendőben egy igazán kerek évfordulónk van: Gozmány László (1921-2006) születésének centenáriumát ünnepelhetnénk, és halálának 15. évfordulójáról emlékezhetnénk meg. Vajon a járványhelyzet csak a virtuális ünneplést engedi meg, vagy valóságosan is megemlékezhetünk Laci bácsiról, akinek nemcsak a magyar lepkészet, hanem úgy általában a magyar zoológia is nagyon sokat köszönhet? Hatalmas lepkészeti munkássága mellett (például az ezer oldalt is kitevő Fauna hungariae füzetek) nekik köszönhetjük az Állatvilág hétnyelvű szótárát és a Nemzetközi Állattan Nevezéktani Kódexének magyar fordítását. Bízzunk benne, hogy adódik alkalom az ünneplésre.

Bálint Zsolt, Katona Gergely, Tóth Balázs

Dubi Benyamini & Eddie John, 2020. Butterflies of the Levant and nearby areas Southern Turkey, Cyprus, Syria, Lebanon, Israel, Jordan, Egypt, Sinai & NW Saudi Arabia. Vol. II. Papilionidae Pieridae Hesperiidae. Beit-Arye, 4D MicroRobotics Ltd., 208 pp. ISBN: 978-965-92822-0-3.

A könyv borítója

Az északi féltekén Dubi Benyamini neve ismerősen hangzik a lepkészek számára. A palearktikus fauna kapcsán számos faj élettörténetének kutatása kapcsolható nevéhez, ilyen például a rejtélyes Alfieri boglárka (Iolana alfierii Wiltshire, 1948). Új taxonokat is felfedezett. A legnevezetesebb a Pseudophilotes jordanicus Benyamini, 2000 nevű apró boglárka. De a földgömb déli részén élő Nabokov-boglárkák (Pseudolucia génusz) élettörténetének monográfiájáról is ismert. Neve több mint harminc, a tudomány számára új neotropikus faj felfedezéséhez és leírásához is köthető.

Kevesen tudják azonban, hogy Benyamini úr 1983-ban alapította az Izraeli Lepkészek Társaságát, azóta szervez országos és nemzetközi konferenciákat, szerkeszteti és kiadja a társaság hírlevelét. A találkozókon és az említett hírlevélben már több száz (!) rövidebb vagy hosszabb tanulmány bemutatására került sor a Közel-Kelet sokféle élőhelyét benépesítő legkülönbözőbb fajokról. Ő volt az, aki megírta az első izraeli nappalilepke határozót. Ennek a könyvnek már hét kiadása van. És Benyamini úr a pillangókertészet úttörője Izraelben. Ám mindezek eddig csak ivritül, modern héber nyelven voltak olvashatók.

Benyamini kollégánk ebben az évben indította el könyvsorozatát angolul. Ebben foglalja össze a több mint fél évszázada a levantei térségben folytatott lepidopterológiai tevékenysége során gyűjtött eredményeit. Az, ahogyan ezt teszi, nemcsak egyszerű és nagyszerű, hanem lenyűgöző és sok szempontból újszerű. A könyv eltér a megszokott lepkehatározóktól. Lássuk miképpen, három bekezdés segítségével: külalak, szerkesztés, szöveg és ábrák.

A Sárgaöves pürke bemutatása a könyvben

(1) A külalak elegáns, keménytáblás borítóval. A formátum A4 (21 cm x 29,5 cm) méretű. Az oldalakon található információ két oszlopba van rendezve, ami az egész könyv számára jó ritmust ad az olvasáshoz. Kivételt képeznek a fő fejezetek nyitó oldalai, amelyeket teljes oldalas fényképek és mozaikszerű életciklus-ábrák osztanak el. Mindezek frissítik a könyvet, és új lendületet adnak az olvasónak, hogy kézben tartsa a kötetet és folytassa a felfedezést.

(2) A szöveg rendkívül jól megírt és szerkesztett, köszönhetően a társszerző Eddie Johnnak. A fő fejezetek a következők: Tartalom (7-19. o.), Pillangófélék (Papilionidae, 20-55. o.), Özöndékfélék (Pieridae, 56-125. o.), és Búskafélék (Hesperiidae, 126-181. o.). A kötet végén szójegyzék, rövidítések listája (182-183. o.), tudományos nevek jegyzéke (184-185. o.), hivatkozások és válogatott bibliográfia található. Az egyik gyöngyszem a kilencedik oldalon található, ahol pompás és sokatmondó előszó olvasható Art Shapirotól, a kaliforniai egyetem professzorától, akinek misztikus humora átsugárzik a sorokon. Az összes fajt azonos módon tárgyalja: mindig esetben nyitó esszé adja az avizót, bemutatva a megcélzott fajt, majd annak biológiáját (a következő sorrendben: repülési időszak, élettörténet, élősködők, gazdanövények) és elterjedését részletezi. A szerzők különösen sok információt közölnek, amelyek mindegyike a legutóbbi megfigyelések bizonyítékain alapul; ha nem, akkor mindig vannak pontos hivatkozások a forrásra. Most nem részletezzük,  de nem kerülhető el a kísértés, hogy kiemeljük a „Papilio machaon x Papilio saharae” és a „ [Muschampia] hieromax (Hemming, 1932) komplexum” fejezeteket. Mindkettő tipikus „dubiada”: a legkisebb élettörténeti részletek feltárása, összefüggések bemutatása, és a helyes következtetések levonása jellemzi ezeket.

(3) És végül a szöveg és az ábrák: Milyen bájos és jól megkomponált a triptichon a negyedik oldalon! Az olvasót a levantei térség legmagasabb tartományába, az Anti-Libanon havasainak alpesi rétjeire viszik, majd a Antiochia száraz feketefenyvesein keresztül ereszkednek le a Föld legmélyebb helyére, hogy a szikes Holt-tengerre érkezzenek. Valóban remek kompozíció. Ha az olvasó tudja, hogy a könyv tervezője Leah Benyamini, aki kiválóan képzett művész, akkor nem lepődik meg. Milyen nagyszerű ötlet, hogy minden lepkecsalád esetében látunk egy grafikont, amelyen láthatjuk a fajok repülési periódusait hónapok szerint, majd az összes faj életciklusát mutatja be, párhuzamosan a peték, bábok, hernyók és az imágók képeivel! Az elterjedési térképek is naprakészek, a tipikus élőhelyek képeit múzeumi példányokkal tették szemléletesebbé, láthatjuk az összes fejlődési alak, a gazdanövények és a viselkedési módok szinte teljes dokumentációját - mindezt a természetben készített fényképeken keresztül.

A negyedik oldal triptichonja

A legvégén pedig: a könyv talán abban is szokatlan, hogy a négy részre tervezett sorozat második része jelent meg elsőként. De ennek okát jól megmagyarázzák a 15. oldalon. Akit érdekelnek nemcsak ennek a részletei, hanem a fent ismertetettekben szeretne mélyebben elmerülni, annak saját példányt kell beszereznie. Meggyőződésünk, a könyv nem okoz csalódást.

Bálint Zsolt és Katona Gergely

Fehér Jenő, 1923: Nappali lepkéink gyors és könnyű határozója kezdők számára. Ismeretek Tára, 19. Lampel R. (Wodianer F. és Fiai) R.T., Franklin társulat nyomdája, Budapest, 55 o. (15 x 11 cm; ISBN nincs) Pdf.

Egy kedves ismerősöm közel egy éve nagy örömöt okozott nekem. Édesapjának könyvtára felszámolása közben kezébe akadt egy kis nyomtatott füzetecske, amit kemény táblák közé kötöttek, és a gerincére fehér festékkel felírták a szerző vezetéknevét és a füzet pontos tartalmát – Fehér:  Lepke-határozó. Csodálkozva vettem kézbe, és forgattam.  Addig azt hittem, hogy az összes 1945 előtt megjelent magyar nyelvű lepkés kiadványt ismerem.  Hát vannak meglepetések.

A nyomtatvány borítója

A kis nyolcadrét füzetecske az Ismeretek Tára sorozat utolsó darabjaként jelent meg. Olyannyira utolsó, hogy lám, még a Wikipédia szócikk sem tud róla. A szerző, Fehér Jenő nem volt lepkész, de a természet világát jól ismerte, a sorozatban növény- és bogárhatározói jelentek meg, de írt ásványhatározót is. Utolsó műve az "Időjós állatvilág" a negyvenes években, és még később is népszerű olvasmány volt a természet iránt érdeklődők körében.

A könyvecske írója az Abafi-féle magyar lepkeneveket használja, kis szépítéssel, mert a lepke szó helyett olykor (következetlenül) a pillangót használja. Így van boglárka-lepke és bús-pillangó, enyhész-pillangó és nyárfa-lepke, szemes-lepke és szerecsen-pillangó, szivárvány-lepke és tarka-pillangó, stb. De azért van még Frivaldszky-féle surán és szitkár, sőt inó és zigéna is.  Ez a kis mű lehetett az alapja a Dudich-féle Állathatározóban megjelent kulcsoknak, amire aztán ráépült a mind a mai napig használt rossz magyar lepkenevezéktan.

Maga a kis mű ügyesen és következetesen van megírva. A faunaterületünkön előforduló nappal repülő lepkék leggyakoribb fajait meg lehet határozni. A szerző kikacsingat az akkor még "friss" trianoni határokon túlra, hiszen a kulcsban több szerecsen (Erebia) fajt felsorol. Bátran említi még a következőket is:  Déli róka-lepke (Polygonia Egea) – „délibb vidékeken” él, Alpesi szerecsen-pillangó (Oeneis Aello) – „az Alpesekben”, Havasi boglárka-lepke (Lycaena Eumedon) – „havasi réteken”, stb.  Megjegyzendő, hogy a Baltacím boglárka-lepke (Lycaena Damon) – „elég gyakori”, akárcsak a Nagy nyárfa-lepke (Limenitis populi) – „elég gyakori hegyes vidéken”, viszont a Roxelan suhogó-lepke (Pararge Roxelana) – „ritka (Orsova, Herkulesfürdő)”, de az Apolló-lepke  (Parnassius apollo) – „hegyi réteken közönséges”. Hol vagyunk ma már ezektől!

A nyomtatvány 8-9. oldala

A kis mű lehet, azért annyira ritka, mert igen rossz minőségű papírra nyomtatták.  A használat alatt hamar tönkremehetett.  A nekem ajándékozott példányt tulajdonosa, a Zebegényben élő Felvégi Frigyes, nagy becsben tarthatta, hiszen, ahogy említettem, szépen beköttette. És hogy használatban volt, ahhoz se fér kétség, ezt bizonyítják az itt-ott megjelenő kosz- és ujjlenyomat-foltok, meg persze a címlap belső oldalán olvasható kisgyerekes jegyzet.  Bármennyire is kicsi és jelentéktelennek tűnik ez a kiadvány, a múzeumban fellelhető lepkegyűjteményi szakkönyvtárnak nagy kincse lesz, hiszen ezzel is teljesebb lett az itt tanulmányozható magyar lepkészeti nyomtatványok  gyűjteménye.

Bálint Zsolt

Szabóky Csaba (2019): A Bakony molylepkefaunája. Orbiculosa kiadó, Budapest, 477 pp. ISBN 978-615-00-4883-3.

Az előző blogbejegyzésben epésen megjegyeztük, hogy a szocialista kultúra nem szerette a pillangókat. De talán ez nem volt politikailag korrekt megállapítás, hiszen a felszabadított népművelő kultúra előtt is éppen csak elő kellett venni a másik kezünket, hogy megszámoljuk, hány magyar „pillangós” könyvünk is volt. És ha a molyokat nézzük? Hát… Mondhatjuk: még a kezünk se kellett, mert a „felszabadulás” előtt szinte semmi sem volt. Majd jöttek a Gozmány-féle faunafüzetek. Ezekhez fogható nemcsak Európában, hanem az egész lepkészeti irodalomban nincsen. Tehát ebből a szempontból igazán büszkék lehetünk a mi népköztársaságunk Magyar Tudományos Akadémiájára és Természettudományi Múzeumára; elsősorban a múzeumi kollégákra, akik megvalósították a több mint száz füzetet számláló Fauna Hungariae projektet.

 A kötet borítója

A Gozmány László által írt molyos faunafüzetek lehetővé tették, hogy a magyar lepkészek ne csak pillangózzanak, éjencezzenek és szövőzzenek, hanem a minden szempontból sokkal fajgazdagabb „molylepkecsaládok” is a látóterükbe kerüljenek. A kihívásra csak kevés magyar lepkész válaszolt, de azok ma is a magyar lepkészet krémjét alkotják: Buschmann Ferenc, Fazekas Imre, az erdélyi Kovács fivérek, Kun András, Seprős Imre, Pastorális Gábor, Takács Attila és Szabóky Csaba. Közülük mindenképpen a legutóbbit lehet „molyembernek” nevezni, hiszen mondhatjuk: egész életét a molylepkék kutatására áldozza.  Számos cikket, monográfiát és könyvet publikált. 

 Bakonyi feketemolyok a 93. oldalon, a szerző rajzai

Az asztalunkon most egy újabb kötete díszeleg. Örömmel lapozgatjuk és csodálkozunk szembesülve megint nemcsak a molyok sokféleségével, hanem a szerző elhivatottságával is. Ez az új kötet minden magyar nyelvű lepkésznek ott kell legyen a polcán, aki elhatározza, hogy molyászik. A kötetet kezében tartva a pannon fauna nagy részét tanulmányozhatja a rövid bevezetővel, a fajokra vonatkozó rajzási, tápnövény és előfordulási adatok ismeretével, nagyszerű fekete-fehér tusrajz ábrákkal, színes képekkel és mutatókkal ellátott könyv segítségével.

Aknázómolyok rágásképei és különféle tőrösmolyok, és egy bajszosmoly fotói a 352. oldal tábláján

A könyv kiadására a Szalkay József Magyar Lepkészeti Egyesület Orbiculosa kiadója vállalkozott.  Bízunk benne, hogy meghozza nemcsak a befektetett munkát és anyagiakat, hanem a magyar lepkészet egyik fontos referencia munkájává válik.

Bálint Zsolt és Katona Gergely

P.S. A Lepkéskönyvek blog célja nem a tudományos recenzió, hanem a könyvek bemutatása és ismertetése, mindenképpen pozitív hangnemben. Ezért kritikát nem fogalmaz. Az alábbiakban három megjegyzést teszünk, ami esetleg segíti majd az újabb kiadást abban, hogy még inkább segítse a molylepkék iránt érdeklődőt.

(1) az olvasót segítené egy áttekintő fajjegyzék, hogy lássa, mi is fordul elő a vizsgált faunaterületen;

(2) a fajokra vonatkozó szövegekben olasható „megjegyzés” rovat hivatkozása szűkszavú: bár a hivatkozott mű digitálisan hozzáférhető (Szabóky 1982, A Bakony molylepkéi), nem világos mit akar üzenni itt a szerző;

és végül (3) bár mindenütt jelezve van a „szárnyfesztáv”, a témában járatlan olvasónak ez az információ nem egyértelmű; különösen a színes táblák esetében: már rögtön a 351. oldalon látható színes fényképek ábrázolt Micropterix calthella és Hepialus humuli fajok kapcsán elsikkad az egy nagyságrendnyi méretbeli különbség; legyen mindenütt az ábráknál vagy a fényképeknél az eredeti méretre vonatkozó valamiféle jelzés.

Ernest Mansell & L. Hugh Newman (1968):  The Complete British Butterflies in Colour. Ebury Press, Michael Joseph, Kultura, Budapest, 144 pp.

A népművelő szocialista könyvkiadás hazánkban nem szerette a pillangókat. 1950 és 1990 között a magyar nyelvű és színes táblákkal megjelent lepkés könyveket egy kézen össze tudtuk számolni.  Összesen négy. A fennmaradt ujjal mindenki a maga vérmérséklete és világnézete szerint mutogathatott. Persze, ha mutogatott egyáltalán. Én csak sóhajtoztam, és ábrándoztam, és kiszíneztem a  Gozmány László tusrajzait nagyszerű nappalilepkés könyvében. Az ősz folyamán a Magyar Természettudományi Múzeum lepke gyűjteménye egy újabb, önzetlen adományozásnak köszönhetően közel tízezer magyarországi lepkepéldánnyal gyarapodott. Kardos József és édesapja gyűjteménye érkezett a Baross utcába, ahol a szénkénegezés után a példányok arra várnak, hogy a növendékcédulák felkerüljenek rájuk, és a kurátorok beosszák őket a törzsgyűjteménybe.  

A könyv védőborítójának címlapja: A Fecskefarkú pillangó életmenete

Az ajándékozással könyveket is kaptunk. Mivel a gyűjtemény a „szocialista éra” idejében született, és a gyűjtők hazai faunisták, nem pedig valamely csoportra specializálódott taxonómusok voltak, nem vártunk semmilyen különleges „leletre”. Mégis találtunk egyet:  A „The Complete British Butterflies in Colour”. A könyv nincs meg a múzeumi ezerkötetes lepkés könyvtárban. És valószínűleg soha nem is vettük volna meg, hiszen hasonló témájú könyv, véleményem szerint van nem egy tucat, hanem legalább száz. A könyvben  Bezsilla László, az egykori lepkekirály, kalligrafikus írásával ritka bejegyzések olvashatók. És ami még érdekesebb volt számomra, a kolofon oldal néhány sora: „First published 1968 (…) Printed and bound by Kultura, Budapest, Hungary”. Az 1968-ban nagyonis komisz és elítélendő kapitalizmus, csak megtalálta a módját, hogy az olcsó keleti munkaerőt és ipart kizsákmányolja, még ha a berlini fal alatt is kellett átcsusszannia!

A Lepkekirály bejegyzése a 4. tábla szövegéhez

Vajon ez a könyv megvásárolható volt idehaza? Egy élelmes nyomdász hazavitte a fölös példányt? Vagy Bezsilla Laci bácsi kapta valamelyik nyugati cserepartnerétől, és tőle került a könyv Kardosékhoz? Soha nem fogom megtudni. De az szinte bizonyos, az én lepkészkedéseimre nagy hatással lett volna. Részben a lepkék miatt tanultam meg németül, mert ha visszafogottan is, de az endékás német nyelvű lepkészeti tárgyú könyveket lehetett kapni a Mezőgazdasági Könyvkiadó könyvesboltjában, ami a mai Vértanúk terén volt (akkor persze másképp hívták…).  Így ha megkapom a könyvet, drága megboldogult szüleimnek biztosan gondot okoztam volna azzal a kéréssel, hogy a szovjetorosz "lingua franka" korában taníttassanak angolra, mert szeretnék elmélyedni a lepkék világában.  

A különösen szépre sikeredett 21. tábla, rajta az Atalanta szöglenc fejlődési alakjaival és tápnövényével

Most, több mint ötven év múlva az első megjelenés után, gyönyörködve Mansell  képei fölött, olvasva Newman ügyes szövegeit meggyőződésem, hogy kisfiúként sokat tanulhattam volna ebből a munkából. Elképzeltem magamat, ahogy kezembe veszem és lapozgatom, szívem repes, és arcom ragyog a boldogságtól.  És lám, most is valami hasonló öröm tölt el a jól szerkesztett szövegeket és a szép képeket mustrálva.  Örülök, hogy ez a könyv idekerült a múzeumunkba, a Lepkekirály jegyzeteivel, és bizonyítékként, hogy a Magyar Népköztársaságban is tudtak volna szép lepkeábrákat nyomtatni, ha lett volna rá lehetőség a népköztársasági  szocialista (nem brit) népművelés keretei között.

Bálint Zsolt  

Székely Levente, 2020: Rovarászok és történetek a Kárpátokon innen és túl. Orbiculosa Kiadó, Budapest, 280 pp. ISBN:978-615-81591-0-4

Több szempontból is különlegesnek bizonyult a 2020. év. Mindenkinek lesz róla személyes története, hogyan és mivel teltek a karanténos, homeofficeos, boltzáras hetek, hogy fogyott el a boltokból a WC-papír és az élesztő, honnét lett szájmaszkja és bizonyára sokaknak eszébe jut, hogy a Trianon 100 emlékév is most volt. Mi lepkészek talán többet ábrándoztunk a karantén alatt, de volt aki ezt az időt is terveinek megvalósítására fordította.

Székely Levente Erdély délkeleti csücskében,  Brassótól keletre, a barcasági Négyfaluban él. Fogorvosi hivatása mellett a lepkék szakavatott ismerője, fáradhatatlan kutatója. Románia lepkéiről számtalan munkája jelent meg, és az ország lepkészeiről 2014-ben megjelent kötetéről mi is beszámoltunk. Levente évről-évre meglátogat minket a Magyar Természettudományi Múzeumban, hogy önzetlen lepkeadományaival és humoros, vagy épp szomorú történeteivel közelebb hozza nem csak Erdélyt, de Romániát is az intézményhez. Egyik látogatásának maradandó emléke az, mikorra Lepkegyűjteményben  Izsák Zoltánnal jobbnál-jobb medvés történeteiket mesélték egy péntek délután. Bevallom, másoknak is továbbadtam már ezeket a sztorikat, ha a mackókra terelődött a szó, Benedek Elek egyik hasonló történetével együtt.

Miután megjelent a romániai entomológusokról a könyve, ha találkoztunk, mindig előhozakodtam a kérdéssel, hogy mikor lesz magyarul is olvasható ez nagyszerű kötet? "Nagy munka az, nem éri meg a fáradságot!" - kaptam a választ minden évben, ugyanúgy, egy lemondó legyintés kíséretében. Aztán idén tavasszal, mivel a COVID-19 miatt felborult Levente élete is, jutott idő a fordításra, sőt a bővítésre is.  Pál Attila és a Szalkay József Magyar Lepkészeti Egyesület pedig talált módot a kiadásra. Így Levente egy időre félretette a lepkehálót meg a fénycsapát, fáradságot és időt nem kímélve megcsinálta a román könyv magyar változatát.

Bálint Zsolt után én is átolvastam a kéziratot, és nem gondoltam volna, hogy pl. a különféle nemzetek kitüntetéseinek szakszerű magyar elnevezése miatt többször szakértőhöz kell fordulnom. A kötet első fele komoly, szakmai és élettörténeti adatok sora, melyekből megismerjük a mai Románia területén egykor élt, vagy még most is tevékenykedő rovarászokat. A második  rész könnyedebb, már-már anekdotaszerű történeteken keresztül alkothatunk valóban élethű képet arról, milyen volt az élet a határ túlsó oldalán a Kárpátok Géniuszának fényében épülő szocializmusban. Bevallom, néha nem bírtam magamban tartani a kacagást, sőt a barátaimat is megnevettettem egy-egy rövidke sztorit átküldve Messengeren, feldobva az ő munkakedvüket is. Így lett az én koronavírus-történetemnek része Levente lepkészkedő-rovarászkodó kötete. Remélem másoknak is akkora örömet okoz majd, mind nekem!  

 Katona Gergely

Ali Atahan, Gülden Atahan, Mehmet Gül & Mehmet Atahan 2018. Hatay'in Kelebekleri - Butterflies of Hatay, Subaşı Kuş ve kelebek Gözlem Derneği, Defne, Hatay, Turkey, 183 pp. ISBN: 9786058118102
(link)

Gyermekkoromban számtalanszor láttam George Lucas harmadik Indiana Jones-filmjét, melyben a szent Grált keresve az utolsó keresztes lovaggal is találkozik a címszereplő főhősünk. A címben szereplő felkiáltás Sinkovits Imre magyar hangján, Sean Connery szájából hangzik el, és azóta is eszembe jut, ha Törökország legdélebbi, Hatay tartományáról esik szó. A film ugyanis több amerikai és európai állomás után ide, az antiochiai Alexandrettába, mai nevén a Hatay tartománybeli İskenderun városába vezet.

A két Henry Jones: Sean Connery és Harrison Ford, az Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag c. filmben.

Márpedig most mi is ide utazunk képzeletben, a török szerzők angol és török nyelven írt lepkés kötete által. A könyv a német nyelvű, grandiózus méretű "alapmű" (Die Tagfalter der Türkei: Unter Berücksichtigung der Angrenzende Länden) a tartomány nappalilepke fajszámát 124-ről 38 fajjal 162-re emeli. Ezzel ezt a félreeső, területben a mi Békés megyénkhez hasonlítható (5400 km²) déli tartományt a szerzők is ráhelyezték képzeletbeli lepketérképünkre.
A kötet kiadója "Subaşı Kuş ve kelebek Gözlem Derneği" ami magyarra fordítva egy helyi madár és lepkemegfigyelő társaságot jelez. Érdekes párhuzam, hogy Magyarországon is a Magyar Madártani Egyesület keretein belül működött az első hazai lepkész társaság. Hatay madárvilágát bemutató kötetük után (Hatay'ın Kuşları) 2018-ban jelent meg a lepkés könyvük.

A könyv címlapja, néhány „különleges” fajjal: a főképen a Cigariris cilissa (Cilissza gyöngyszinér), az alsó sorban bal oldalon: Euchloe belemia (Sugaras özöndék), középen: Coenonympha arcania (Fehérsávos szénanimfa) és végül a jobb oldalon: Melitaea collina (Dombvidéki tarkály).

Noha az Indiana Jones filmben csak sivár, köves sziklasivatagot, kopár vádikat látunk, a valóság szerencsére túlszárnyalja a film alkotóinak képzeletét. A térség egyik legcsapadékosabb területéről van ugyanis szó, ahol a tengerparttól a 2200 m magas hegyekig igen változatos növényvilág, és az Európa-Ázsia-Afrika találkozásánál fekvő terület rovarvilága is megragadóan sokszínű. Ez a változatosság a kultúrában is tükröződik, Európai szemmel szokatlan érdekesség például, hogy Törökország nyolc szomszédja közül hét más-más betűkészletet használ az íráshoz. Szerencsére a kötet a török mellett angol nyelvű tükörfordítással készült, így számunkra is érthető:
Egy-egy oldalon bemutatja az adott faj helyi elterjedését (térképpel is), tápnövényét, élőhelyigényét, gyakoriságát és három fotót is közöl a lepkéről.

A Zefír boglárkát (Plebejus sephirus) bemutató oldal

A terület lepkekincsei ma is jól őrzöttek, ahogyan azt Dubi Benyamini előszavában is olvashatjuk, bizonyos helyekre csak katonai engedéllyel, kísérővel lehetett eljutni a szíriai háború előtt is. A vidéket járva a szent Grált nem is, de fantasztikus élmény- lepke- és könyvkincsekkel térhetünk haza, mint ahogyan Bálint Zsolt tette, aki a Közel-keleti lepkész konferenciáról (The Third International Congress of Middle East Butterflies) - többek között - ezzel a kötettel tért haza.

Katona Gergely

Bálint Zsolt: Szöglencek, pazarkák, lángszinérek. Egzotikus pillangóalakú lepkék gyűjteménye. Pytheas kiadó, Budapest, 68 oldal + 100 színes tábla, 22 X 33 cm, ISBN 978-615-00-8058-1.

Ára: 15.000 HUF.

Megvásárolható - http://konyvmanufaktura.hu/rendeles-szallitas/

Purchase - http://www.pytheasbooks.com/

A Magyar Természettudományi Múzeum lepkegyűjteményi szakkönyvtárában "Ec. 162" jelzet alatt van egy háromkötetes mű. Ez az Exotische Schmetterlinge című monográfia. A korai leltári szám azt mutatja, hogy még Frivaldszky János (1825-1895) idejében érkezhetett a múzeumba. Csodálatosan szép, de fontos munka is ez, ahogy az előző blogbejegyzés is rámutat. Ha kurátori vagy kutatói munkám miatt elő kellett vegyem, kicsit mindig elgondolkoztam azon, hogy mi magyarok milyen szegények vagyunk, hogy nincs egy szép és komoly trópusi lepkés könyvünk se. Most, hosszú évek tervezgetése után végre sikerült az, amit annyira szerettem volna: aki szeretne, most már magyarul is tájékozódhat a trópusi lepkék között.

A könyv célja tehát, hogy magyar nyelven megismertesse az olvasót a földkerekséget benépesítő pillangóalakú lepkék sokféleségével. Ehhez a fent említett, XIX. század végén megjelenő klasszikus monográfia száz színes tábláját használja fel. Életnagyságban, a maguk eredeti forma- és színpompájukban ragyognak fel a német szerző által, az akkori ismeretek szerint legjellemzőbbnek tartott fajok. A bevezető fejezetek mutatják be a különböző pillangóalakú családokat, felsorolva a rendszertani kategóriák latin és magyar neveit, ez utóbbiakat röviden ismertetve. A száz táblán ábrázolt 1360 példány 1245 fajt képvisel, amelyek tudományos nevét, elterjedését és hernyóinak tápnövényét külön fejezet sorolja fel. Ebben a fejezetben mindegyik fajnál megtalálható az aktuális rendszertani besorolás is. A nagyszerű színes táblák után a lepkéket felfedező és leíró tudósok névjegyzéke olvasható, dióhéjban rövid életrajzukkal. A könyv gyakorlati hasznát betűrendes mutatók biztosítják.

A könyv makettje

A legújabb kor embere a XXI. században soha nem látott kihívásoknak néz elébe. Az egyik a természetes környezet rohamos pusztulása, ami a biológiai sokféleség drasztikus csökkenésével jár. Bármennyire is valóságos ez a jelenség, az emberek többségének nem mond semmit, mivel nincs viszonyítási alapja. Ez a könyv viszont kézzelfoghatóan szembesíti az olvasót azzal a ténnyel, hogy mindaz a hallatlan változatosság, ami a színes táblákon feltündököl és a trópusokon napjainkban még élőben látható, egy évszázad múlva talán már csak féltve őrzött kincsként, múzeumi tárlófiókok mélyén lesz már csak vizsgálható.

Az eredeti könyv 97. táblája, ami a Dél-Amerikára annyira jellemző Ékröpér- és Farkincás-rokonú fajokat mutatja be

Manapság szinte mindenkinek lehetősége van elutazni távoli tájakra. Így a magyar olvasó is felkerekedhet és felfedezheti a szöglencek, a pazarkák vagy a lángszinérek csodálatos valóságát a trópusokon. A könyv segítségével most már magyarul is rácsodálkozhat az ott burjánzó élet sokszínűségére. Ezért talán nem lesz pusztába kiáltó szó a teremtett világ megóvására és szeretetére való felhívás. Ez a tapasztalat eredményezheti, hogy a heves zápor után az égen kifeszülő szivárvány az eredeti üzenetét hordozza: az örök szövetségére emlékeztet, amit a teremtő Isten kötött a földön levő minden élőlénnyel. Ez a szövetség arra sarkallja az embert, hogy ne pusztítsa, hanem megóvja és helyi közösségeibe integrálja mindazt, ami élő, hogy „életük legyen, és az bőségben legyen”.

Bálint Zsolt

Staudinger, Otto. 1884-88. I. Theil. Exotische Tagfalter in systematischer Reihenfolge mit Berücksichtigung neuer Arten. In: Staudinger, O. & E. Schatz, 1884-1892, Exotische Schmetterlinge. Fürth, G. Löwensohn. 1, 333 + [10] oldal, 100 tábla, + térkép.

Schatz, Ernst. 1885-1888. II. Theil. Die Familien und Gattungen der Tagfalter systematisch und analytisch bearbeitet. In: Staudinger, O. and E. Schatz (Eds.), 1884-92, Exotische Schmetterlinge. Fürth, G. Löwensohn. 2 (1-4): 1-180 oldal, 1-34 tábla.

Röber, Johannes Karl Max. 1889-1892. II. Theil. Die Familien und Gattungen der Tagfalter systematisch und analytisch bearbeitet. In: Staudinger, O. and E. Schatz (Eds.), 1884-1892, Exotische Schmetterlinge. Fürth, G. Löwensohn. 2(5-6): 181-284 oldal 35-50 tábla.

A lepkészet tudománya most kezd gyerekcipőben járni. Mindezidáig mezítlábas, rugdalózó kisbaba volt. Az évszázadok folyamán megismert pikkelyesszárnyú rovarokat (Lepidoptera), tehát a lepkéket, 1763-ban Carl Linné még csak három nagy csoportba osztotta: Pillangók (Papilio), Szenderek (Sphinx), és Pillék (Phalaena). Bécs környékének lepkéit kutatva Linné rendszerét 1775-ben a jezsuiták finomították, majd legtehetségesebb tanítványa, Johann Christian Fabricius (1745-1808) számos munkájában tovább fejlesztette a rendszert. A XIX. század folyamán különös lendületet vett az európai lepkék kutatása, sok-sok értékes, a helyi faunát feldolgozó mű született. Eközben a trópusokról szinte özönlött az új anyag a magángyűjteményekbe, és a felvilágosodás lelkesedése által felállított nagy nemzeti múzeumokba is. Az egzotikus tájakon bátor lepkegyűjtők tevékenykedtek életüket kockáztatva. Közülük sokan valamilyen balesetnek vagy a betegségeknek, vagy éppen rablótámadásnak estek áldozatául. Munkájuk tehát nem volt egyszerű, és nemcsak az ismeretlen területek titokzatossága és veszélyei, hanem sokszor anyagi nehézségek is gátolták a sikeres feltáró munkát. Gondoljunk csak a mi Füle Andrásunkra, Fenichel Sámuelünkre, vagy éppen Bíró Lajosra. A szerencsésebbeknek gazdag támogatói voltak, akik biztosították a felfedezőket arról, hogy a gyűjtött anyagaikat felvásárolják. Nem egyszer meg is előlegezték a sikerességet. Ilyen mecénás kevés volt. Ezek nemcsak maguknak gyűjtögettek, hanem áldoztak arra is, hogy a náluk levő kincseket mások is megismerhessék. Az egyik ilyen mecénás volt a drezdai születésű Otto Staudinger (1830-1900).

Otto Staudinger (1830-1900) drezdai rovarkereskedő eredeti arcképe, saját aláírásával

Staudinger már kora ifjúságától kezdve érdeklődött a lepkék iránt. Egyetemi diplomamunkáját a Berlin-környéki szitkárokról írta, tehát mondhatjuk úgy is, hogy profi lepkészként tevékenykedett. Több rovargyűjtő expedíción is részt vett, számosat pedig finanszírozott. Az általa az 1800-as évek derekán létrehozott vállalkozás természettudományos anyagokkal kereskedett, és minden idők egyik legnagyobbika volt. A legtöbb jelentős európai természettudományi múzeum vásárolt különféle természettudományos anyagokat a Staudinger cégtől, elsősorban lepkéket és bogarakat. Maga pedig páratlanul gazdag referencia gyűjteményt állított fel, gyűjteményeit ma Berlinben és Drezdában őrzik. Staudinger különös figyelmet szentelt a Pillangóalakúak (Papilionoidea) képviselőire. A hozzá érkező gazdag anyagokból nagy figyelemmel válogatta ki, preparáltatta és céduláztatta a példányokat. Ha tudományos érdeklődése nem párosult volna kereskedelmi tevékenységével, akkor bízvást mondhatjuk, hogy a világ pillangóiról ma kevesebbet tudnánk. Szerencsés pillangókereskedő volt!

Az Amazonasz-vidéki Pizarro pironkó (Parides pizarro Staudinger, 1884) szüntípusa. A fajt a bemutatott példány alapján ábrázolták az "Exotische Schmetterlinge" 13. tábláján

(forrás: https://www.butterfliesofamerica.com)

Staudinger számos tudományos munkát is megjelentetett és finanszírozott. Élete végén monumentális vállalkozásba kezdett. Sajtó alá rendezte egyik utolsó művét, aminek a címe: „Exotische Schmetterlinge”. Magyarra a cím talán úgy fordítható legjobban, hogy „egzotikus pillangók”. Ennek célja a világ pillangó-faunájának teljes áttekintése és az összes addig ismert génusz bemutatása volt; és nem eltitkolt szándéka pedig olyan rendszer megalkotása, ami nem az addig sokkal jobban ismert mérsékelt övi, hanem a Földkerekség teljes faunájának vizsgálatán alapszik. A mű 1884 és 1892 között füzetekben jelent meg, amiket később két vagy három kötetbe fűztek össze, díszes táblák közé. Az illusztrátor Staudinger gyűjteménye alapján dolgozott, száz táblát készített, amin közel 1300 példányt ábrázolt életnagyságban, színesben litografálva. Ebben a művében Staudinger kétszáz új tudományos lepkenevet is javasolt. A rendszertani részt Ernst Schatz (1844-1887) a boroszlói  egyetem professzora kezdte írni, de váratlan halála miatt a drezdai egyetemen zoológusa, Julius Röber (1842-1915) fejezte be. Ehhez ötven litografált tábla tartozik, amin a könyv által tárgyalt összes génusz képviselőinek anatómiai jellegzetességét ábrázolták (fej- és lábszerkezet, szárnyerezet). Megjegyezzük, hogy mindez még a rokonsági viszonyok feltárásában nagy segítséget jelentő kitinizált ivarszervi struktúrák felfedezése előtt volt.

Az "Exotische Schmetterlinge" részei, korabeli dísztáblás kötésben

(forrás: https://assets.catawiki.nl)

Az „Egzotikus pillangók” pontosan egy tucat lepkecsaládot különített el: Acraeidae (Akreafélék), Brassolidae (Esthajnalászfélék), Danaidae (Danaiszfélék), Erycinidae (Pazarkafélék), Heliconiidae (Helikonkafélék), Hesperiidae (Búskafélék), Lycaenidae (Lángszinérfélék), Morphidae (Szépkefélék), Nymphalidae (Szöglencfélék), Papilionidae (Pillangófélék), Pieridae (Özöndékfélék) és Satyridae (Szemdíszfélék). Ezt a rendszertant követték az 1907 és 1930 között megjelent Seitz-sorozat nappali lepkés kötetei, és egészen a legutóbbi időkig érvényben maradt. Így nem csoda, ha Bernard d’Abrera monumentális „Butterflies of the World”-je is a Staudinger-Schatz-féle családfelosztást követi. Az Ernst Mayr (1905-2005) féle kladisztikus iskola és a legújabb molekuláris módszerek alkalmazása alapján ma cspán hat pillangóalakú lepkecsaládot különböztetnek meg a lepkészek (Búskafélék, Lángszinérfélék, Özöndékfélék, Pazarkafélék, Pillangófélék és Szöglencfélék). Ezzel az új rendszertannal a lepkészet tudománya belépett a sokat ígérő gyerekkorba, ahol két évszázadnyi kutatás után minden bizonyára váratlan és jelentős felfedezések várnak rá.

Az „Exotische Schmetterlinge” 13. számú táblája, rajta a fent már bemutatott Pizarro pironkóval és más pillangóalakú fajokkal, köztük a legnagyobbal, az afrikai Óriás pillangóval (Druryia antimachus)(Forrás: https://www.biodiversitylibrary.org/ )

Bár Staudinger könyve kis példányszámban jelent meg, ennek ellenére megtaláljuk minden olyan múzeum könyvtárában, ahol nagyobb lepkegyűjtemény van. Nem csoda, hiszen a múzeumi kurátorok ennek segítségével állították fel a gyűjteményeket, és váltak így azok egymással kompatibilissé. Annak idején a Magyar Nemzeti Múzeum is beszerezte ezt a művet, még feltehetően megjelenése idejében. Erről árulkodik az „Ec 162”-es korai leltári szám, ami jelzi, hogy a könyv valamikor Frivaldszky János (1822-1895) idejében került az Állattár lepkegyűjteményi kézikönyvtárába. Az, hogy intenzív használatban volt, bizonyítja, hogy a három kötet eredeti díszkötése elveszett, az ötvenes évekre jellemző szegényes papírborítású kartonált fedelet kaptak. A táblákat magába foglaló kötet első lapjai eléggé koszosak és roncsoltak, és bizony öt közülük (47-51.) hiányzik. A művet a jelek szerint forgatták nagy elődjeink is, mert itt-ott Schmidt Antal (1880-1966) vagy Szent-Ivány József (1910-1988) keze írását rejtik a lapok. Dédelgetett tervünk volt, hogy a múzeumi kötet színes tábláit felhasználva olyan kiadványt készítünk, ami magyar nyelven mutatja be a világ pillangóalakú lepkéit. A körülmények úgy hozták, hogy nem a múzeumi, hanem egy másik példány alapján sikerült megvalósítani ezt az álmot! Legközelebb erről számolunk be.

Bálint Zsolt és Katona Gergely

Talán amiatt, hogy a magyar Szent Korona sosem uralkodott távoli gyarmatokon, a magyar lepkészek érdeklődése inkább a végtelen ázsiai puszták és a mögöttük égbe nyúló hegyvidékek felé irányult: Mongólia, Üzbegisztán, Türkmenisztán, Pakisztán, Nepál…  A Magyar Természettudományi  Múzeum lepkegyűjteménye ezekből az országokból őrzi a legtöbb „egzotikus” pikkelyröpűt. Nem mintha a magyar lepkészek kevésbé érdekelődtek volna a trópusi dzsungelek és esőerdők káprázatos faunája után, de az állandó háborúságban és politikai megosztottság között élő lepkészeink számára nehezebb volt eljutni a tengerig, aztán ott hajóra szállni, elvitorlázni, és aztán még vissza is jönni. Ráadásul a gyűjtött anyagot minden vészen át haza kellett volna valamiképpen utaztatni.

Az új idők  magyar arisztokráciája sem hódolt a lepkegyűjtés szenvedélyének. Lepkészeink főként a középosztály hivatalnokai, iparosai és klerikusai közül kerültek ki, ezért ezerszer is meggondolták, hogy kevés pénzükön mit vásároljanak. Így a lepkészet klasszikus, a XIX-XX. század fordulójának időszakából nagyon kevés egzotikus lepke került a nemzetre hagyományozott magángyűjteményekből. Pedig ebben az időben havonta több száz fajt írtak le a tudomány számára brit, francia és német szaklapokban a különböző kontinensekről Európába érkezett új anyagokból.

A Nemzeti Múzeum igyekezett a legreprezentatívabb fajokat megvásárolni, ezért például Otto Staudinger (1830-1900) cégétől szinte évente rendelt az új fajokból, így a gyűjtemény számottevő típusanyaghoz is jutott. Ezért a múzeumban minden egyes trópusi lepkét rendkívüli becsben tartunk. Ebben a féltett gyűjteményrészben okozott szörnyű nagy kárt Velez Zsigmond tevékenysége, mivel főleg az egzotikus lepkék példányait cédulázta át és lopta haza. A vásárlási listák alapján csak sejthetjük, hogy mely fajokból voltak nálunk típusok, de bizonyítani csak nagyon ritka esetben tudjuk.

A múzeum Karáxformák (Charaxinae) gyűjteményét még tavaly rendeztem. Ez egy olyan lepkealcsalád, ami megtalálható minden trópikus területen, de Afrikában különösen fajgazdag. Feltűnt nekem a szépséges Charaxes zoolina, amelynek nemcsak a hímje és a nősténye tér el olyannyira, hogy külön fajként írták őket, hanem a száraz és az esős évszakban repülő alakjai is jelentősen eltérnek egymástól. Ezen túl pedig elterjedési területén belül több igen jól elkülönülő földrajzi rasszra is tagolódik.

Afrikai karáxokat ábrázoló tábla az Adalbert Seitz által szerkesztett „Die Gross-Schmetterlinge der Erde” mind a mai napig egyedülálló könyvsorozatból. A Charaxes zoolina nőstény példánya alatt a „nenathes” név olvasható

A gyűjteményből jól emlékeztem egy kissé törött, megviselt madagaszkári nőstény karáx példányára, amire Velez Zsigmond cédulái volták ráhúzva. Több nem is volt belőle. A fajt rögtön felismertem Vig Károly mostanában megjelent nagyszerű könyvében (A rovartani kutatások története Magyarországon), ahol a Brancsik Károlyról (1842-1915) szóló fejezet nyitólapján ott díszelgett a lepke szép kőnyomatos képe. Aztán magában a fejezetben levő 27.2-s ábráról megtudtam, hogy ez a „Nymphalis Freyi” nevű fajt ábrázolja, amit Brancsik írt le a Trencsén Vármegyei Természettudományi Egylet évkönyvében. A cikkből kiderül, hogy ez volt az egyetlen példány, tehát az ábrázolt lepke a holotípust képviseli. A lepkét a Madagaszkár melletti Nosy Bé szigetén gyűjtötte az ott élő Peter Frey nevű kereskedő. Brancsik dolgozta fel az ő anyagait, és nemcsak lepkét, hanem csigákat és más rovarokat is elneveztek róla.

A Trencsén Vármegyei Természettudomány Egylet 1890/1891-es évkönyvének VII. litografált táblája, a 8-as ábrán látható Nymphalis freyi példánnyal

Gyanút fogtam. Talán az „elvelezelt” példány a Brancsik-féle lepke holotípusát képviseli. És gyanúm beigazolódott. A példány hátulsó szárnya törött. Pontosan úgy, ahogy a Brancsik dolgozatát kiegészítő színes ábra bemutatja! Bár a példány a több mint egy évszázad viszontagságai alatt elvesztette a fejét és a csápjait, de mivel a múzeumban ebből a lepkéből csak ez az egy van, az is régi tűn, és a Brancsik által ábrázolt sérülésekkel, bizonyos, hogy ez a holotípus. Ehhez még jön az az információ, hogy Velez Zsigmond a példány lelőhelyének Madagaszkárt tüntette fel, ami az ő beteges pongyolasága alapján akár Nosy Bé szigete is lehetett. Tehát az eredeti céduláit elvesztett lepkepéldányt egyértelműen sikerült beazonosítani. Rá is került a piros, holotípust jelző kurátori cédula.

A Nymphalis freyi Brancsik, 1891 holotípusa, őrzőhelye: Magyar Természettudományi Múzeum

Ennek a szép karáxnak jelenleg négy rasszát különbözteti meg a tudomány: C. z. zoolina (Afrika keleti felén Szudán déli részétől Natálig), C. z. betsimisaraka (Madagaszkár), C. z. ehmckei (Angola) és C. z. mafugensis (Uganda, Ruanda). A Brancsik-féle példány a madagaszkári rasszot képviseli, amit előtte hárman is leírták. A francia Hippolyte Lucas (1814-1899) Charaxes betsimisaraka és Ch. betanimena néven 1872-ben külön fajként írta le a hímet és a nőstényt, a brit Christopher Ward (1836-1900) a Charaxes andriba nevet adta neki 1873-ban, majd egy másik brit lepkész, Arthur Gardiner Butler (1844-1925) a Charaxes relatus név alatt írta le 1880-ban. Ennek következtében Brancsik Nymphalis freyi-je az előbbiek fiatalabb társneve, és mivel a legelső nevet a madagaszkári állományokra Lucas javasolta, a tudomány ma az ő nevét alkalmazza erre a szép lepkére.

A lepke kapcsán három olyan apróságra érdemes még kitérni, amit már csak a mindent tudni akaró muzeológus akar kinyomozni. Az egyik az, hogy Brancsik bizonyosan ismerte a karáxokat, mert a törött hátulsó szárnyak esetében a litografált táblán megpróbálta a szárnyak eredeti formáját rekonstruálni. Az, hogy nem találta el, köszönhető a karáxok már említett hallatlan fajgazdagságának, ami a hátulsó szárnyak különböző formájában is megnyilvánul. Ezt jól szemlélteti a Seitz könyvsorozat fent bemutatott táblája. A másik az 1891-es évszám. Bár a Nymphalis freyi név megjelenési évét a szakirodalom 1892-re teszi, az évkönyvet forgatva nincs semmi belső bizonyíték arra, hogy a kötet 1892-ben jelent volna meg. Ha így lenne, akkor az évszámot szögletes zárójelbe kellene tenni. De ez már tényleg olyan apróság, ami talán a muzeológia és nevezéktan nanotartományába tartozik. És a harmadik, hogyan jutott a lepke a múzeum birtokába? Víg Károly könyvéből tudjuk, hogy Brancsik több alkalommal is felajánlott lepkéket a múzeumnak megvásárlás céljából, de különböző indokok miatt, mindig elutasításra talált. A Nymphalis freyi holotípusa mégis a Magyar Természettudományi Múzeum gyűjteményében van. A példányon nincs olyan cédula, ami a múzeumba érkezését jelezné (ha volt, lehetséges, hogy ezt Velez Zsigmond eldobta). Feltételezzük, hogy Brancsik lepkéit a kalocsai jezsuita gimnáziumnak adta el, vagy odaajándékozta. A gimnázium államosítása után pedig a híres jezsuita gyűjtemény lepkéi felkerültek Budapestre. Ez egyenlőre csak feltételezés, amit nem tudok semmi bizonyítékkal alátámasztani.

Kalocsai diák a gimnáziumi gyűjtemény trópusi lepkéivel. (forrás: fortepan)

Záradékként pedig megjegyzem: Madagaszkárnak azért volt esélye arra, hogy a magyar korona alá tartozzon. Benyovszky Móric (1746-1786) ugyanis itt alapította meg királyságát, igaz francia segítséggel. Aki ismeri a Mária Terézia által grófi kiváltságaitól megfosztott kalandor életét, könnyen el tudja képzelni, hogy egy újabb politikai vagy kereskedelmi fordulatot követően, a francia vagy az angol érdekek helyett gátlás nélkül a Habsburg, így a mi Szent Koronánk védnökségébe ajánlotta volna magát a kiskirály. Ezért nyugodtan javasolhatom, hogyha valaha a Charaxes betsimisaraka nevű lepkéről, magyarul kell írni vagy ismeretet terjeszteni, a legjobb névnek a Benyovszky karáx tűnik, mert arról sokaknak valóban a lepke hazája, Madagaszkár jut eszébe. Legyen hát nekünk is egy saját, egzotikus lepkénk!

Bálint Zsolt

Rab Gusztáv, 1944. Éji lepke. Új Idők Irodalmi Intézet Rt. (Singer és Wolfner) kiadás, Budapest. 404 oldal.

Minden nemzet lepkészeinek megvan a maga legendás lepkefaja. Az angoloké a Nagypettyes boglárka (Maculinea arion) vagy a Pompás lángszinér (Lycaena dispar). A spanyoloké biztosan az Izabella pávaszem (Graellsia isabellae), a horvátoké meg talán a Perisomena caecigena. Az olaszok szíve pedig a Pachypasa otus nevének hallatán dobban meg. A mi lepkénk bizonyosan az Oxytrypia orbiculosa, a Körjegyű ardóc.

Schmidt Antal által nevelt Körjegyű ardóc példány a Magyar Természettudományi Múzeum gyűjteményéből

A lepke felfedezése homályba burkolózik. Talán épp Kitaibel Pál (1757-1817) gyűjtötte az első példányt, amikor Szegedre utazott és valamelyik pusztai Iris gyökerében hazavitte a hernyót, ami nála bebábozódott is kikelt. Ez az első lepke Koy Tóbiás birtokába jutott. Ez alapján írta le a bajor Johann Christoph Esper 1799-ben. A Koy-gyűjteményt később Frivaldszky Imre vásárolta meg, akitől a Pesti Egyetemhez került. Ez a gyűjtemény aztán 1909-ben a Magyar Természettudományi Múzeumé lett. Akkor már nem volt meg a típuspéldány. A lepke magyar nevét Frivaldszky Imre adta, aki elsőként írt róla részletesebben, és először ábrázolta mind a két ivart. Jókai Mór „Az éjjeli fogás” című novellájában a tolla hegyére vette Frivaldszkyt, majd Abafi-Aigner Lajos nagy részletességgel tárgyalta a Körjegyű ardóc újrafelfedezésének és vadászatának körülményeit „A lepkészet története Magyarországon” oldalain. Schmidt Antal pedig 1912-ben monográfiát szánt a fajnak, feltárva a lepke teljes életmentét. Az ardóc a második világháborút követően eltűnt, azóta a lepkészek hiába keresik Magyarországon. Nem találják.

A lepkészek között jól ismert volt Móra Ferenc (1879-1934) „A tízaranyas pille regénye” című tárcája, ami ügyes újraírása volt az Abafi-Aigner könyvében olvasható kalandos történeteknek. Vitathatatlan, hogy Móra Ferenc szélesen tájékozott irodalmár és muzeológus volt. Bizonyos, hogy a tízaranyas tárcát valóban az Abafi-Aigner könyvében levő regényes történetek ihlették. De az inkább már csak feltételezhető, hogy a civilben Rohoska József, írói nevén Rab Gusztáv (1901-1963) olvasta Móra művét, és ez inspirálta az „Éji lepke” című regényét 1944-ben. Ez az éji lepke a mi Körjegyű ardócunk, ami köré ügyesen odaszőtte az akkori ízlésnek megfelelő kissé romantikus történetét, amiben van zsarolás, szerelem, gyilkosság, és sok-sok tanulság. És persze lepkék, elsősorban a Körjegyű ardóc.

Lepkész szemmel olvasva a könyvet kitűnik, hogy Rohoska alaposan forgatta a szakirodalmat. Egyértelmű, hogy az ardóccal kapcsolatos meglátásait Abafi-Aigner és Schmidt Antal publikációiból merítette. Az természetes, hogy mint laikus, szakdolgokat nem érthetett, így bizonyos lepkészeti kérdésekről számunkra megmosolyogni valóan ír. Ami viszont fölött elmereng a lepkész olvasó: kiről mintázta Rohoska a főhőst, Jámborka Donátot? Az agglegény lepkészhez túl sok olyan könnyen beazonosítható körülmény kapcsolható, ami valóságra kellett, hogy alapuljon. Talán ez a jámbor lepketudós a megöregedett, bizonyos kollégája által csupán gonosz X-úrként emlegetett Schmidt Antal lenne? Minden erre utal. Talán Rohoska ismerte is Schmidtet. Az író levelezése Franciaországból nemrégen került haza, és kapott méltó elhelyezést a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A levelek feldolgozása során erre fény derül. Örülnénk neki, mivel Schmidt Antalról, a lepkegyűjtemény egykori vezetőjéről, a második világháborút követő időkből semmi információnk nincs.

Rohoska életútja bármennyire is különlegesnek tűnik, a második világháború utáni, az akkori kormányhoz és politikájához hű magyar értelmiség tipikus sorsa: pellengérre állítás, ellehetetlenítés, rabság, deportálás, száműzetés, disszidálás, és elhalálozás magányosan, idegen földön. Talán valami váteszi volt abban, hogy Rohoska a Magyarországról kipusztult Körjegyű ardóc köré szőtte a történetét. Talán váteszi írói nevének választása is. Az elhallgattatásra ítélt írótípus a kipusztult lepkefaj segítségével üzen a világnak , hogy a jóság, az önfeláldozás és az őszinteség lelkülete mindennél többet ér, és győzedelmeskedni fog a gonoszság, a hazudozás és a nyerészkedés szelleme fölött.

Bálint Zsolt és Katona Gergely