Talán megalapozottan állíthatjuk, hogy a magyar nyelvű lepkészet kezdete Frivaldszky Imre nevéhez köthető. Ő volt az, aki a német, francia és latin nyelvű szakirodalom ismerete alapján megteremtette a magyar lepkészeti szaknyelvet és nevezéktant. Műveiben ezeket következetesen alkalmazta, és erre épített az őt követő nemzedék is, akinek vezéralakja fiatalabb rokona, Frivaldszky János volt. Ehhez természetesen az is kellett, hogy a lepkészetről és úgy általában véve a rovartanról, ne németül vagy latinul, hanem magyarul folyjék a diskurzus. Ennek kevés írásos nyoma maradt, de szerencsénkre Frivaldszky Imre fondja a Magyar Természettudományi Múzeum Tudománytörténeti Gyűjteményében ehhez is szolgáltat adatokat.
A fond tartalma alapján nyomon követhető, hogy a huszas-harmincas éveiben járó Frivaldszky naplóit és jegyzeteit még németül vagy latinul vezette, de már rendszertelenül a magyar bejegyzések is megjelennek. Az első igazán magyar dokumentum az a napló, amelyet Füle Andrásnak írt, amikor 1830 nyarára leküldte a bánáti Al-Duna-vidékre, Mehádia és Herkulesfürdő környékére rovarokat gyűjteni. Ebben a dokumentumban hosszasan leírja küldöttjének, hogy hol és mikor és mit gyűjtsön, kihez forduljon segítségért, kit kell vezetőnek felbérelnie, és ismerteti magát az érdekesebb (jól értékesíthető) fajokat. Ezt a dokumentumot Füle magával vitte gyűjtőútjára, mert maga Frivaldszky hagyott az utasítások után számos üresen oldalt küldöttének a naplóvezetéshez.
A bánáti út naplójának címlapja, Frivaldszky Imre kalligrafikus kézírásával, Füle András hozzáírásával, és későbbi Frivaldszky által felvezetett számolásokkal, apró bejegyzésekkel (MTM Tudománytörténeti Gyűjtemény, III-11-/11/6)
Füle a kiadásokat szorgalmasan vezette, és a végén röviden és summásan számolt be a gyűjtési alkalmakról, a gyűjtött fajokról és olykor egyebekről is. Ezek alapján az egész expedíció meggyőzően rekonstruálható. A számos tudomány- és kultúrtörténeti érdekesség közül megemlítünk hármat: a napló szerint Füle valóban gyűjtött az Al-Dunánál Ottomán suhanyt (Esperarge climene), aminek utolsó bánáti példányai a XIX század végéről származnak; Frivaldszky az Amphypira micans Lereder, 1857 fajt már akkor ismerte, és A. frivaldszkyi néven tartotta számon, és kiolvasható az is, hogy Frivaldszky a Kindermannékkal üzleti versenyben állt.
Az al-dunai hegyeket a rovarászok mekkájának tartották, és emiatt sokan és sokszor megfordultak. Nyilván kezdetben ez a „mekkaság” elsősorban anyagi érdekekhez fűződött, amit később felváltott a tudományos érdeklődés. Frivaldszky már 1820-ben gyűjtött ezen a területen, majd 1829-ben visszatért és ő állította össze az első jegyzéket az ott előforduló ízeltlábúakról az 1831-ben megjelent Schwarzott-féle Herkulesfürdő monográfiában. Az 1865-ben megjelent „Jellemző adatok"-ban számos, a Kárpát-medencében kuriózumnak számító faj előfordulását jelzi innen. Hans Rebel (1861-1940), a bécsi múzeum lepkegyűjteményének kurátora majd a múzeum főigazgatója, a Herkulesfürdő-környéki lepkéknek írta meg 1912-ben a magánrajzát. És az őt követő nemzedék se maradt hűtlen a területhez: König Frigyes (1910-2002) temesvári lepkész egy egész életen át fáradhatatlanul kutatta a mehádiai hegyeket. Legújabban pedig a romániai lepkészeink járnak vissza és fedezik fel a Kárpát-medencében valóban kuriózumnak számító fajok ottani előfordulását, például mostanában mutatták ki a következő nappali lepkék tenyészését az Al-Duna-környéki hegyekben: Balkáni szemőc (Melanargia larissa), Kormos szemdísz (Satryrus ferula), Levantei böngör (Zerynthia cerisyi), és Levantei tarkály (Melitaea arduinna).
A berzászkai Kormos szemdísz (Satyrus ferula) példány, amit egy évszázada gyűjtöttek és őriztek a Magyar Természettudományi Múzeum gyűjteményében.
A Frivalszky-Füle naplót talán méltán sorolhatjuk az első magyar lepkészeti nyelvemlékek közé, habár minden bizonnyal Frivaldszky Imre nem a Bánátban, hanem Pesten írta, de a dokumentum bizonyíthatóan oda-vissza megjárta az akkor egyáltalában nem biztonságos Pest-Temesvár-Orsova utat, ezért nyugodtan illethetjük akár a mehádiai jelzővel is, hiszen ez van a címlapján. Úgy tűnik, Frivaldszky Imre meg lehetett elégedve nemcsak a gyűjtött anyaggal, hanem Füle Andrással is, az expedíció lebonyolítójával. Három év múlva az ő vezetésével kezdődtek el Frivaldszky Imre balkáni expedíciói, ami nemcsak hírnevet, tudományos elismerést, hanem anyagi biztonságot is hozott a vállalkozónak.
Különös és valószínűleg nem véletlen az, hogy Frivaldszky Imre munkásságában ilyen jelentősége volt az Al-Dunának. Vélhetőleg a romantikus, majd nemzeti életérzettől áthatott kor bizonyos Kárpát-medencei tájakban meglátta azt az inspirációt, amire szüksége volt ahhoz, hogy minden oldalról megalapozza a számára követendő programot. Gondoljunk csak Csontváryra, aki nemcsak a Tátrát, Dalmáciát és az Alföldet járta be, hanem megfestette az Al-Dunát is. Ezektől a tájaktól valahogy talán titkon többet reméltek. Nem véletlenül, mert nemcsak látványban, hanem sok más egyéb vonatkozásban is felhívták magukra a figyelmet. Ezért ne csodálkozzunk azon, ha Frivaldszky a reformkorban nemcsak a Tátrákat és az Alföldet járta be és gyűjtötte végig szorgalmasan, hanem különleges hívást érzett az al-dunai hegyek irányába is. Talán itt fogalmazódott meg benne először, hogy fel kell tárnia Magyarország rovarfaunáját. Ezért is lehet fontos nekünk, magyar lepkészek számára ez a mehádiai útinapló.
Bálint Zsolt és Katona Gergely
Utóirat. Füle András, akiben fennmaradt levelezésük alapján Frivaldszky a legmesszebbmenőkig megbízott és fiaként szeretett, az 1833-as balkáni gyűjtőútról nem tért vissza. Feltehetően rablógyilkosság áldozata lett. Emlékét a Tudománytörténeti Gyűjteményben őrzött és a fentiekben említett napló, tovább még néhány általa írt levél és más dokumentum, illetve a Probaticus fuelei (Kuster, 1850) (Tenebrionidae) bogárnév őrzi. Ez utóbbinak névadója is Frivaldszky Imre volt, aki 1845-ben javasolta a Helops fuelei nevet, de nem adott hozzá leírást így a név pár évvel később Kuster leírása alapján vált alkalmazhatóvá. Legyen ez a bejegyzés nemcsak a magyar lepkészet kezdeteire való visszaemlékezés, hanem Füle András megidézése is, aki sorsával tanúskodik arról: a lepkészet bizony nem gyerekjáték.
A „Füle-féle bújnok” (Helops Fülei Frivaldszky) Magyar Természettudományi Múzeumban őrzött példánya, amit „Philippopoly vidéken” gyűjtöttek a későbbi balkáni expedíciók. A fajt 1850-ben Küster írta le Helops fuelei néven. (Németh Tamás felvétele)