Talán amiatt, hogy a magyar Szent Korona sosem uralkodott távoli gyarmatokon, a magyar lepkészek érdeklődése inkább a végtelen ázsiai puszták és a mögöttük égbe nyúló hegyvidékek felé irányult: Mongólia, Üzbegisztán, Türkmenisztán, Pakisztán, Nepál… A Magyar Természettudományi Múzeum lepkegyűjteménye ezekből az országokból őrzi a legtöbb „egzotikus” pikkelyröpűt. Nem mintha a magyar lepkészek kevésbé érdekelődtek volna a trópusi dzsungelek és esőerdők káprázatos faunája után, de az állandó háborúságban és politikai megosztottság között élő lepkészeink számára nehezebb volt eljutni a tengerig, aztán ott hajóra szállni, elvitorlázni, és aztán még vissza is jönni. Ráadásul a gyűjtött anyagot minden vészen át haza kellett volna valamiképpen utaztatni.
Az új idők magyar arisztokráciája sem hódolt a lepkegyűjtés szenvedélyének. Lepkészeink főként a középosztály hivatalnokai, iparosai és klerikusai közül kerültek ki, ezért ezerszer is meggondolták, hogy kevés pénzükön mit vásároljanak. Így a lepkészet klasszikus, a XIX-XX. század fordulójának időszakából nagyon kevés egzotikus lepke került a nemzetre hagyományozott magángyűjteményekből. Pedig ebben az időben havonta több száz fajt írtak le a tudomány számára brit, francia és német szaklapokban a különböző kontinensekről Európába érkezett új anyagokból.
A Nemzeti Múzeum igyekezett a legreprezentatívabb fajokat megvásárolni, ezért például Otto Staudinger (1830-1900) cégétől szinte évente rendelt az új fajokból, így a gyűjtemény számottevő típusanyaghoz is jutott. Ezért a múzeumban minden egyes trópusi lepkét rendkívüli becsben tartunk. Ebben a féltett gyűjteményrészben okozott szörnyű nagy kárt Velez Zsigmond tevékenysége, mivel főleg az egzotikus lepkék példányait cédulázta át és lopta haza. A vásárlási listák alapján csak sejthetjük, hogy mely fajokból voltak nálunk típusok, de bizonyítani csak nagyon ritka esetben tudjuk.
A múzeum Karáxformák (Charaxinae) gyűjteményét még tavaly rendeztem. Ez egy olyan lepkealcsalád, ami megtalálható minden trópikus területen, de Afrikában különösen fajgazdag. Feltűnt nekem a szépséges Charaxes zoolina, amelynek nemcsak a hímje és a nősténye tér el olyannyira, hogy külön fajként írták őket, hanem a száraz és az esős évszakban repülő alakjai is jelentősen eltérnek egymástól. Ezen túl pedig elterjedési területén belül több igen jól elkülönülő földrajzi rasszra is tagolódik.
Afrikai karáxokat ábrázoló tábla az Adalbert Seitz által szerkesztett „Die Gross-Schmetterlinge der Erde” mind a mai napig egyedülálló könyvsorozatból. A Charaxes zoolina nőstény példánya alatt a „nenathes” név olvasható
A gyűjteményből jól emlékeztem egy kissé törött, megviselt madagaszkári nőstény karáx példányára, amire Velez Zsigmond cédulái volták ráhúzva. Több nem is volt belőle. A fajt rögtön felismertem Vig Károly mostanában megjelent nagyszerű könyvében (A rovartani kutatások története Magyarországon), ahol a Brancsik Károlyról (1842-1915) szóló fejezet nyitólapján ott díszelgett a lepke szép kőnyomatos képe. Aztán magában a fejezetben levő 27.2-s ábráról megtudtam, hogy ez a „Nymphalis Freyi” nevű fajt ábrázolja, amit Brancsik írt le a Trencsén Vármegyei Természettudományi Egylet évkönyvében. A cikkből kiderül, hogy ez volt az egyetlen példány, tehát az ábrázolt lepke a holotípust képviseli. A lepkét a Madagaszkár melletti Nosy Bé szigetén gyűjtötte az ott élő Peter Frey nevű kereskedő. Brancsik dolgozta fel az ő anyagait, és nemcsak lepkét, hanem csigákat és más rovarokat is elneveztek róla.
A Trencsén Vármegyei Természettudomány Egylet 1890/1891-es évkönyvének VII. litografált táblája, a 8-as ábrán látható Nymphalis freyi példánnyal
Gyanút fogtam. Talán az „elvelezelt” példány a Brancsik-féle lepke holotípusát képviseli. És gyanúm beigazolódott. A példány hátulsó szárnya törött. Pontosan úgy, ahogy a Brancsik dolgozatát kiegészítő színes ábra bemutatja! Bár a példány a több mint egy évszázad viszontagságai alatt elvesztette a fejét és a csápjait, de mivel a múzeumban ebből a lepkéből csak ez az egy van, az is régi tűn, és a Brancsik által ábrázolt sérülésekkel, bizonyos, hogy ez a holotípus. Ehhez még jön az az információ, hogy Velez Zsigmond a példány lelőhelyének Madagaszkárt tüntette fel, ami az ő beteges pongyolasága alapján akár Nosy Bé szigete is lehetett. Tehát az eredeti céduláit elvesztett lepkepéldányt egyértelműen sikerült beazonosítani. Rá is került a piros, holotípust jelző kurátori cédula.
A Nymphalis freyi Brancsik, 1891 holotípusa, őrzőhelye: Magyar Természettudományi Múzeum
Ennek a szép karáxnak jelenleg négy rasszát különbözteti meg a tudomány: C. z. zoolina (Afrika keleti felén Szudán déli részétől Natálig), C. z. betsimisaraka (Madagaszkár), C. z. ehmckei (Angola) és C. z. mafugensis (Uganda, Ruanda). A Brancsik-féle példány a madagaszkári rasszot képviseli, amit előtte hárman is leírták. A francia Hippolyte Lucas (1814-1899) Charaxes betsimisaraka és Ch. betanimena néven 1872-ben külön fajként írta le a hímet és a nőstényt, a brit Christopher Ward (1836-1900) a Charaxes andriba nevet adta neki 1873-ban, majd egy másik brit lepkész, Arthur Gardiner Butler (1844-1925) a Charaxes relatus név alatt írta le 1880-ban. Ennek következtében Brancsik Nymphalis freyi-je az előbbiek fiatalabb társneve, és mivel a legelső nevet a madagaszkári állományokra Lucas javasolta, a tudomány ma az ő nevét alkalmazza erre a szép lepkére.
A lepke kapcsán három olyan apróságra érdemes még kitérni, amit már csak a mindent tudni akaró muzeológus akar kinyomozni. Az egyik az, hogy Brancsik bizonyosan ismerte a karáxokat, mert a törött hátulsó szárnyak esetében a litografált táblán megpróbálta a szárnyak eredeti formáját rekonstruálni. Az, hogy nem találta el, köszönhető a karáxok már említett hallatlan fajgazdagságának, ami a hátulsó szárnyak különböző formájában is megnyilvánul. Ezt jól szemlélteti a Seitz könyvsorozat fent bemutatott táblája. A másik az 1891-es évszám. Bár a Nymphalis freyi név megjelenési évét a szakirodalom 1892-re teszi, az évkönyvet forgatva nincs semmi belső bizonyíték arra, hogy a kötet 1892-ben jelent volna meg. Ha így lenne, akkor az évszámot szögletes zárójelbe kellene tenni. De ez már tényleg olyan apróság, ami talán a muzeológia és nevezéktan nanotartományába tartozik. És a harmadik, hogyan jutott a lepke a múzeum birtokába? Víg Károly könyvéből tudjuk, hogy Brancsik több alkalommal is felajánlott lepkéket a múzeumnak megvásárlás céljából, de különböző indokok miatt, mindig elutasításra talált. A Nymphalis freyi holotípusa mégis a Magyar Természettudományi Múzeum gyűjteményében van. A példányon nincs olyan cédula, ami a múzeumba érkezését jelezné (ha volt, lehetséges, hogy ezt Velez Zsigmond eldobta). Feltételezzük, hogy Brancsik lepkéit a kalocsai jezsuita gimnáziumnak adta el, vagy odaajándékozta. A gimnázium államosítása után pedig a híres jezsuita gyűjtemény lepkéi felkerültek Budapestre. Ez egyenlőre csak feltételezés, amit nem tudok semmi bizonyítékkal alátámasztani.
Kalocsai diák a gimnáziumi gyűjtemény trópusi lepkéivel. (forrás: fortepan)
Záradékként pedig megjegyzem: Madagaszkárnak azért volt esélye arra, hogy a magyar korona alá tartozzon. Benyovszky Móric (1746-1786) ugyanis itt alapította meg királyságát, igaz francia segítséggel. Aki ismeri a Mária Terézia által grófi kiváltságaitól megfosztott kalandor életét, könnyen el tudja képzelni, hogy egy újabb politikai vagy kereskedelmi fordulatot követően, a francia vagy az angol érdekek helyett gátlás nélkül a Habsburg, így a mi Szent Koronánk védnökségébe ajánlotta volna magát a kiskirály. Ezért nyugodtan javasolhatom, hogyha valaha a Charaxes betsimisaraka nevű lepkéről, magyarul kell írni vagy ismeretet terjeszteni, a legjobb névnek a Benyovszky karáx tűnik, mert arról sokaknak valóban a lepke hazája, Madagaszkár jut eszébe. Legyen hát nekünk is egy saját, egzotikus lepkénk!
Bálint Zsolt
