Vig Károly (2024): Rovarászok, utazók, vadászok. - Savaria Múzeum, Szombathely, 538 pp. ISBN 978-963-9827-47-9
Kultúránkat és tudományosságunkat nagyban meghatározza az a tudat, hogy a középkor óta gyakorlatilag nincs tengerünk, így csak lélekben hajózhatunk ki szabadon a világ tágas óceánjaira. Emiatt az egzotikus tájakról érkező mindenféle információ nemcsak a kézzelfogható dolgokban, hanem a szellemiekben is "tájidegen". Minden, ami forró égövi, nem közvetlenül az anyanyelven át, hanem közvetítőkön keresztül érkezik hozzánk. A trópus nem szerves része a magyarnak, amiből a forró égövi gazdagságot leíró taxonómia hiányzik, ebből a szempontból tehát nem mérhető a gyarmattartó angol, francia, holland, portugál vagy spanyol műveltséghez.
Vig Károly könyvét olvasva a fentiekben leírt meggyőződésünk meginoghat, sőt ha bátrabbak vagyunk, meg is cáfolhatjuk. Mert olvassuk, így lelki szemeinkkel látjuk is: bőven akadtak kalandra termett, vállalkozó szellemű hazánkfiai, akik nem ijedtek meg a ténytől, hogy nincs magyar kikötő, nincs magyar vállalkozás, nincs magyar lerakat, ezért a tengerentúlt "magyarul" kell felfedezni. És valóban: a kemény táblás, matt műnyomópapírra printelt 538 oldal és 266 számozott ábra a magyar kultúra és tudományosság mindeddig rejtőző, kimeríthetetlen
tárháza. Mi módon?
A szerző különleges szeretettel és gondossággal komponálta meg a fejezeteket, amelyeknek már a címe is sokatmondó: Lábnyomok nélkül (1), Afrika vonzásában (2), Titokzatos Abesszínia (3), "A mesék kóbor lovagja" (4), Magyar zoológusok Dél-Amerikában (5) és Jósa Jolán paraguayi utazása (6). Az első a már letűnt nemesi világ trópusi tájak iránt mutatott, egykor oly divatos vonzódását tárja elénk. Ennek valóban hiába keressük lábnyomait, mivel a feledés olykor nem jótékony homálya takarja: egykor az osztályharc vörös posztója, manapság pedig a természetvédelem zöld köpenyege.
A szerző igencsak jó, vizsla szimattal és buldogszerű kitartással ered nyomába a Forgáchoknak, Széchenyieknek,
Telekieknek és Zichyeknek, továbbá más nemes uraknak. És miután rejtőző nyomaikat felleli, sok mindent napvilágra hoz velük kapcsolatban. Bizony meggyőzően sorolja, hogy magyarjaink nemcsak a nagy felfedezők lába nyomában jártak, hanem maguk is súlyos tényekkel járultak hozzá - nem is csekély módon - a trópusok ismeretének bővítéséhez. A szerző ezzel vezet át minket a következő fejezetbe: Afrikába röpíti az olvasót, és a Fekete István regényben megörökített Kittenberger Kálmán neve mellett feltűnnek már nemcsak hivatásos utazók és vadászok, hanem megszállott tudósok is, akik rovarásznak vagy az állattan egyéb ágait művelik. Közülük említsük meg Madarász Gyulát (1858-1931), aki egész életét a madarászat tudományának szentelte. Igazi nomen est omen, mivel családneve nem felvett volt, hanem valódi, kékvérű nemeskisfaludi familiáris védjegy. A harmadik fejezet a fekete kontinens János pap országába emel, az abesszin felföldre. Az olvasó meglepődve, fölhúzott szemöldökkel konstatálja a magyar jelenlétet, a különféle üzleti próbálkozásokat, amelyek egészen a kommunista időkig elértek, "A Szentháromság Hatalma", Hailé Szelasszié császár udvaráig... A negyedik fejezet külön személyi monográfiának is beillene. Részleteiben mélyed el Vojnich Oszkár (1864 -1914), a magyar arisztokrácia különös alakjának életútjában. A fejezet érdeme, hogy a szerteágazó fonalakat egybeszövi, és a báró hallatlanul kusza életét képes egészként bemutatni. így vált azzá, amivé lennie kellett: az író szándéka, a fejezet zárszava szerint "leltárt hagyott nekünk arról a korról, ami visszavonhatatlanul és örökre elenyészett". A fejezet kapcsán elgondolkodtam nemrég elhunyt rokona, az általam jól ismert Vojnits András (1941-2021) életútján, akinek hasonlóan kalandos, bár szerencsére nem tragédiával végződő élete volt: vajon öröklődik-e az utazni vágyás, a felfedezni akarás nyugtalansága?
Az utolsó két fejezettel a szerző áthajóztatott az én kedves Dél-Amerikámba, ahol magam is jártam, és jó pár "lepkefelfedezést" tettem. Ez a kontinens különösen "feltáratlan" a magyar tudósok és utazók szempontjából. Pedig a 17- században működő úttörő jezsuita missziókban több magyarországi származású pap is tevékenykedett. Egyikük, Szluha János SJ (1723-1803) készítette az első részletes térképet a kontinensről. Olvasva a könyvet, nagy megelégedéssel töltött el, hogy a múzeumi lelőhelycédulákról jól ismert Anisits, Jósa, Lakos, Újhelyi, Vezényi nevek megelevenednek és bizonyítást nyer, hogy nemcsak hazánkfiai, hanem lányai is bőségesen megemlékeztek a hazáról. Nemcsak példányokat küldtek a magyar nemzet múzeumának, hanem az akkori folyóiratok hasábjain meg is osztották élményeiket. Örömmel forgattam a könyvet, amelynek minden fejezete bőségesen illusztrált, hivatkozások hosszú jegyzékével ellátott. A szöveganyagban számtalan eddig sosem publikált irat vagy levél anyagát közli, vagy ma már rendkívül nehezen elő bányászható folyóiratok oldalain megjelent, a trópusok színes forgatagát bemutató beszámolók látnak itt újra napvilágot. A könyv forrásértékét nagyban elősegítené egy névmutató. Bízzunk benne, hogy a következő kiadásból nem fog hiányozni, mert biztos vagyok benne, lesz következő kiadás, hiszen ez a könyv nemcsak a szűk muzeológusi szakmának, hanem az egyetemes magyar kultúrának is a sarokköve. Gratulálok a szerzőnek, aki bizonyította, hogy nekünk, magyaroknak is érdemes minden időben és mindenütt vadászni, utazni és rovarászni!
Bálint Zsolt
(Megjelent a Vasi Szemle 2025 évi 1. számában.)
