A második világháborút követő időszak a magyar társadalmat alapjaiban megrengette. Ezzel ma már sokan nincsenek tisztában, nemcsak a hajdan igen erőszakos és eredményes propaganda-munka, hanem az azóta eltelt évtizedek gyógyító hatása miatt. De vannak dolgok, amikről nem szabad megfeledkezni, és tisztában kell lenni velük. Nem a mások bűnei és gyarlóságának felhánytorgatása miatt, hanem hogy a történelemmel és annak következményeivel, és saját jelen helyzetünkkel teljesen tisztában legyünk. A lepkészetben is vannak ilyenek. Ez a kis „poszt" az egyik ilyen „dologról” szól.
Schmidt Antal nyugdíjazását követően a tehetséges, szakmailag felkészült és a kor társadalmi elvárásainak is megfelelő Szent-Ivány József került a lepkegyűjtemény kurátori posztjára. Mivel a magyar lepkészetben a Nemzeti Múzeum lepkegyűjteményének kurátora mindig is meghatározó volt, úgy tűnt, hogy a hazai lepkészek csillaga újra feljövőben van. Erről Szent-Ivány József tíz hivatali éve nagyszerűen tanúbizonyságot is tett. De miután nyugaton 1945-ben hadifogságba esett, a lepkegyűjtemény kurátora nem jött haza. Kitelepedő „migrásként” türelmesen várt egy nyugati menekülttáborban arra, míg megkapta a letelepedési engedélyt Ausztráliába. Ott fényes karriert futott be, az egyik legmagasabb állami kitüntetéssel jutalmazták munkásságát. Idehaza pedig a Magyar Tudományos Akadémia tagjává választotta.
És mi lett a múzeumi lepkegyűjteménnyel? Még az ostrom előtt Szent-Ivány Tihanyba szállíttatta, ahonnan épségben visszakerült. Köztudott, hogy a háború után Kovács Lajos és Gozmány László voltak a lepkegyűjtemény meghatározó alakjai. Előbbi 1952-ben akadémiai pénzen kutatóként, Gozmány László pedig 1953-ben mint kinevezett muzeológus került a lepkegyűjtemény élére, Mi történt 1946 és 1951 között? Hát… A legjobb volna elfeledni. De ahogy már hangsúlyoztam, mindazt, ami történt, tudni kell, hogy a múzeumi lepkegyűjtemény történetében ne legyen fehér folt vagy fekete lyuk. És hogy biztosan tudjuk, hol állunk ma.
Az egyik Velez Zsigmond által megdézsmált múzeumi Catocala-tárlófiók 1953-ban (MTM Lepkegyűjtemény, Velez Zsigmond fond)
A múzeumi iratok alapján a következő történések rekonstruálhatók: Dr Velez Zsigmond került a gyűjtemény élére, aki a harmincas években alkalmazott entomológusként tevékenykedett, de mellesleg rovar-kereskedelemmel is foglalkozott magánúton. Jó adminisztrátor volt. Sokat jelentett, alaposan könyvelt. A fondja itt a gyűjteményben egy jó nagy doboznyi irat. Az adminisztráció közben – a legenda szerint – kalapja belsejébe tűzögette a múzeumi lepkéket, majd szépen hazasétált velük. Otthonában az eredeti cédulákat eldobta, sajátjait húzta a példányokra, akkurátusan feltüntetve azt is, hogy a lepke mennyi német márkát ér az általa használt katalógusban.
Velez Zsigmond lepkegyűjteményének egyik tárlója, a nyomozás során készült korabeli felvétel (MTM Lepkegyűjtemény, Velez Zsigmond fond)
Sajnálatos módon Kovács Lajos és Gozmány László egyik első muzeológiai tevékenysége az volt, hogy az ügyet felderítették, kivizsgáltatták és lezárták. Bár a rengeteg ellopott lepke visszakerült a múzeumba, a példányok tudományos értéke jelentős csorbát szenvedett azzal, hogy eredeti céduláik megsemmisültek. Különösen nagy kár érte a trópusi nappalilepke-családok gyűjteményeit, ahova Schmidt Antal kurátorsága alatt sok-sok történeti anyag, köztük számos típuspéldány került hozzánk vásárlások és cserék útján. Velez Zsigmond végrendeletében a múzeumra hagyta a gyűjteményét. Ez a valóság ismeretében enyhén szólva is kissé cinikus cselekedet. Vagy egyszerűen: lehet Velez, igen sajátos szemmel látta a világot. De ami biztos: a Rovartani Közlemények társasági élet rovata szerint Velez Zsigmond, még mielőtt kizárták volna a Magyar Rovartani Társaságból, lemondott tagságáról. 1954-ben pedig meghalt.
Egyik fennmaradt Velez Zsigmond dokumentum (MTM Lepkegyűjtemény, Velez Zsigmond fond)
A múzeumi lepkegyűjtemény szlengjében a szándékosan rosszul cédulázott példányokra azt mondjuk: „elvelezelt”. Szomorú egy valóság. Lehetett volna másképpen is. Ha nincs háború, ha Szent-Ivány nem megy el… Ha nem kellett volna hódolni a sztálinizmusnak... Lehetne álmodozni. De nem érdemes. Viszont a valóság ismerete segít a jövő felelősségteljesebb, jobban átgondolt építésében, gyűjtemény-gyarapításban és a példányok feldolgozásában. Úgy legyen!
Bálint Zsolt
