.

Bernard d'Abrera, 2003: Birdwing Butterflies of the World. New & Revised edition. Melbourne/London: Hill House Publishers, xxxii + 323 pp, ISBN 0-947352-42-2.

David K. Mitchell, Charles F. Dewhurst, W. John Tennent & William W. Page, 2016: Queen Alexandra's Birdwing Butterfly. Ornithoptera alexandrae (Rothschild, 1907): a review and conservation proposals. Petaling Jaya: Southdene Sdn. Bhd., x + 88 pp, ISBN 978-983-44886-2-8.

Valamivel több, mint egy évszázad telt el azóta, hogy 1906-ban Pápua Új-Guineában Albert Stewart Meek (1871-1943) természetbúvár és gyűjtő lelőtte (!) a világ legnagyobb pillangójának első példányát, és elküldte megbízójának Walter Rothschildnak. Levelezésük és a Rothschild gyűjteményben levő anyagok alapján bizonyíthatóan többet is sikerült begyűjtenie, sőt a faj fejlődési alakjait is megtalálta, és kinevelte az imágókat.  A lepkének Rothschild az Ornithoptera alexandrae nevet adta, utálva egy rokonfajra, aminek Ornithoptera victoriae volt a neve, Viktória királynő tiszteletére. Így ha vér szerint nem is, de legalább névadás útján az angol királyi család rokonságba került a csillangókkal.

 
Az Alexandra-királyné csillangó nőstény példánya a helybéli lepketenyésztő mellkasán pihen

A Csillangó-rokonúak (Troidini) a Pillangó-félék (Papilionidae) családjának egyik tribusza, és az egész Földkerekségen elterjedtek. Legismertebb képviselőik az orientális és ausztrál állatföldrajzi régiók trópusi területein élő csillangók (egyéb magyar nevük: madárlepkék, madárszárnyú lepkék, maharadzsa-lepkék, paradicsomlepkék), amelyek egy feltételezett közös őstől erednek. A csillangók altribuszát (Troidina) általában három génuszra osztják: Ornithoptera, Trogonoptera és Troides, de van olyan kutató aki több generikus nevet alkalmaz, és van olyan is aki a legrégebbi Troides név alá vonja az összes fajt.  Az altribuszba tartoznak a legismertebb és a legnagyobb nappali lepkék, köztük az Alexandra-királyné csillangó (O. alexandrae). Az elegáns fekete-fehér rajzolatú nőstények kiterjesztett szárnyai 25 cm-nél is szélesebbek lehetnek. A feltűnően nagy méret mellé a hímek mesébe illően szép zöldes-kékes csillogása, elegáns sárga-fekete bundával borított teste, és a faj igen szűk elterjedése párosul.  Emiatt ez a nemes megjelenésű pompázatos lepke keresett árucikk lett a gazdag lepkészek körében.
 

Preparált csillangó példányok, középen legalul az Alexandra-királyné csillangó (Ornithoptera alexandrae) hímje (a többi: első sor, felülrő lefelé, 1-3: Viktória-királynő csillangó (O. victoriae) különböző színezetű és rajzolatú hím példányok; 4: Paradicsomi csillangó (O. paradisea), hím; középső sor, 1: Zöld csillangó (O. priamus), nőstény; 2: Góliát csillangó (O. goliath) hím; 3: Alexandra-királyné csillangó; jobb oldali sor: Zöld csillangó (O. priamus), hím, 2: Rothschild csillangó (O. rothschildi); 3: Türkiz csillangó (O. aesacus), hím; 4: Édenkerti csillangó (O. meridionalis)

Éppen fél évszázad telet el azóta, hogy Pápua Új-Guineában Dr. Szent-Ivány József (1910-1988), az ottani alkalmazott rovartani kutatások megteremtője és a lepkék természetvédelmének úttörője, a Magyar Nemzeti Múzeum egykori lepkekurátora, az ausztráliai kormány elé javaslatot terjesztett be az összes csillangó faj védelmére, különösképp hangsúlyozva az Alexandra-királyné csillangó veszélyeztetettségét.  Ennek nyomán indult meg a kutatás, és részben állami támogatással sikerült feltárni az Alexandra-királyné csillangó életmenetét és az eredményeket tudományos folyóiratban, illetve egy monográfiában publikálni.  Azóta a fajt a legszigorúbb természetvédelmi törvények védik, példányaival legálisan kereskedni gyakorlatilag lehetetlen. Az újabb információk, a Bernard d'Abrera csillangós monográfiájában már színes felvételeken is megcsodálható természetes környezetükben lefotózott hernyók és példányok, a védelmére hozott természetvédelmi rendelkezések és kereskedelmi korlátozások a milliomos lepkegyűjtők szívében a fajt a "minden-áron- megszerezni" kívánt tárggyá formálták. Egy hibátlan pár preparátumáért a feketepiacon akár 10 ezer dollár is képesek voltak kifizetni!

 
Elkobzott Alexandra-királyné csillangó pár preparátuma

Idén jelent meg az Alexandra-királyné csillangóval kapcsolatos ismereteket összefoglaló hosszabb tanulmány, könyv alakban, David K. Mitchell és kollégái tollából. Ez áttekintést ad a lepke felfedezéséről, életmenetéről, elterjedéséről és mindazokról az erőfeszítésekről, amit elhivatott lepkészek áldozatos munkával megteremtettek azért, hogy a lepke élőhelyét megőrizzék és ezt a gyönyörű teremtményt a jövő nemzedékei is megcsodálhassák természetes élőhelyén, és ne csak múzeumi tárlófiókjain keresztül láthassuk, milyen csodák csillogtak egykor körülöttünk. A könyv szerzői nem optimisták. Annak ellenére, hogy valóban nagyon komoly munka folyt több évtizedig, és több mázsa irat készült beadvány, feljegyzés, jelentés, tervezet, stb. formájában, szerintük az eredmény elkeserítően szerény. Nemcsak a faj tenyészőhelyeinek védelme nem megoldott, de nincs eldöntve az sem, hogyan lehetne a faj állományát megerősíteni – érdemes-e lepkeházakban tenyészteni, stb. stb.

A két fontos csillangós könyv. Bal oldalon: Bernard d’Abrera csillangós monográfiájának második, revideált kiadása (2003). Az első kiadásban (1975) publikálták először színes felvételeken az Alexandra-királyné csillangó fejlődési alakjainak képeit. Jobb oldalon: David K. Mitchell és kollégáinak Alexandra-királyné csillangó magánrajza, ami áttekinti a fajjal kapcsolatos összes ismeretet

Bízzunk benne, hogy a következő fél évszázad után nem úgy kezdi majd a blog bejegyzését magyar lepkész utódunk, hogy „Másfél évszázada írta le Walter Rothschild az Ornitheoptera alexandrae nevű csillangót, ami a valaha ismert legnagyobb nappali lepke faj volt…”, hanem az írja: „Másfél évszázada írta le Walter Rothschild az Ornithoptera alexandrae nevű csillangót, a legnagyobb nappal repülő lepkefajt. Száz évvel az Alexandra királyné csillangó felfedezése után a faj élőhelyei vészesen fogyatkozni kezdtek, de a helyi gazdák és természetszerető emberek, a mindenfelől érkező hathatós támogatás segítségével sikeresen megoldották az élőhelyek és a faj védelmét, és ma már kijelenthetjük: megmentettük a kipusztulástól. Mi magyarok a faj megőrzése miatt különösen is büszkék lehetünk, mert védelmét Dr. Szent-Ivány József kezdeményezte, közel egy évszázada.”

Bálint Zsolt és Katona Gergely
(a képek forrása: internet)

Tartalom:

Bevezetés - 1
Anyag és módszer - 3
Névtár - 4
Kitekintés - 121
Köszönetnyilvánítás - 124
Táblázatok - 125
Hivatkozások - 129
Névmutató - 132

A kötet megjelenésének ideje: 2015. december közepe.
Megrendelés: fazekas@microlepidoptera.hu

Fecskefarkú pillangó (Papilio machaon)

1801-ben már Földi János is így hívta ezt a magyar nyelvterületen talán legközismertebb nappali lepkét. Nemcsak szépségének, hanem gyakorisága és elterjedtsége miatt is magára hívja nemcsak a kirándulók, a kertkedvelők, hanem a városi emberek figyelmét.

A Kárpát-medencében előforduló nappal aktív lepkefajok közül szárnyainak melegsárga színe és fekete rácsozottsága, hátulsó szárnyain látható rövid fecskefark és piros álszem-rajzolata alapján mindenki felismerheti.

A Fecskefarkú pillangónak nálunk két nemzedéke fejlődik, és báb alakban telel át. Ezért a hím példányokat sokszor már április végén láthatjuk a melegebb kitettségű helyeken. A nyári nemzedék nőstényei hosszú életűek, nem ritkán még szeptember végén is láthatunk belőlük.

A faj „párkereső” stratégiája dombtetőző: a hímek kopasz hegykúpokon, kilátók szabad térségeiben revírt tartanak fönn maguknak. És ha valamelyik megsérti a másik területét, vad légi csatába kezdenek. A hegytetőre érkezett fáradt turista számra megkapó és üdítő látvány az ilyen csatározás. A megjelenő nőstényeket a hímek heves udvarlással a föld közelébe csalogatják, majd a fű között védett, napfényes helyen párosodnak.

A kertekben is gyakran feltűnnek nemcsak a különböző virágokon szívogató pompás lepkék, hanem hernyójukkal is találkozhatunk, ha a virágok között vagy a zöldséges kertben kapor, kömény vagy murok ágyások vannak. Az angolosan félig elvadult kertekben pedig a husángot részesítik előnyben a banánzöld színű, feketegyűrűs hernyók. Ha megszokott lusta életmódjukban megzavarjuk őket, fejük fölött kitolható szarvacskával védekeznek, ami kellemetlen szagot áraszt.

Egy-egy aszályos nyáron, amikor a rendszeresen öntözött kertekben dúsan virágzik a nyári orgona, a lepkék természetes élőhelyükről behúzódnak a városokba, és az ott lakókat gyönyörködtetik nyílt tereket átszelő elegáns vitorlázásukkal és a virágok között izgatott ide-oda röpködésükkel.

Ez a feltűnő és szép lepkefaj Európa-szerte megritkult az egyre intenzívebbé váló vegyszeres gyomirtás és a fokozódó gépjármű-forgalom következtében. Ezért szinte mindenütt védelmet élvez. Magyarország egyes vidékein kifejezetten ritka, de vannak területek, ahol gyakran találkozhatunk a lepkével. Ez is jelzi, milyen érzékeny környezetére. Legyünk mi is azon, hogy a Fecskefarkú pillangó újra kertjeink és rétjeink gyakori lepkéje legyen! Ne csak úgy védjük, hogy nem gyűjtjük be, hanem úgy, hogy kevesebb növényvédőszert használunk, és kirándulásunkkor gépkocsinkat lent hagyjuk a falu parkolójában.

Szavazzatok a Fecskefarkú pillangóra!

Katona Gergely és Bálint Zsolt
Fotók: Szombathelyi Ervin

Adrian Hoskins, 2016: 1,000 Butterflies. An illustrated guide to the world’s most beautiful butterflies. Published by Reed New Holland, 446 pp, ISBN 9781921517563.

Aki követi a lepkés könyvpiacot nagy örömmel látja, mennyi gyönyörű és jó szakkönyv és ismeretterjesztő munka jelenik meg. Úgy tűnik, a lepkészek maradiak. Tehát maradnak a könyveiknél meg a folyóirataiknál, és amijük van nem a világhálón, hanem papírlapokon közlik és teszik közkinccsé. Nagy hangsúlyt fektetnek nemcsak a jól és szépen szerkesztett szövegre, a nyelvhelyességre, hanem a kötet külső megjelenésére, nyomdai kivitelezésére.

Ez a könyv a szerző első kötetének szerves folytatása, és ugyanolyan mesteri kivitelezésű. Míg az előbbi kötet inkább a nagyobb rendszertani egységeket igyekezett bemutatni, tehát családok, alcsaládok és tribuszokat tárgyalt, ez most a már felvázolt rendszertani keretek között a fajok sokszínű palettáját rakja az olvasó elé.  És valóban: a szerző szerint az ezer legszebb pillangó tekint vissza ránk az oldalakról!

Egy rövid, négyoldalnyi bevezető után az első rész azt a 36 csoportot mutatja be ikonokban, amelyek alapján a szerző csoportosította legszebb pillangóit. Ezek gyakorlatilag mind alcsaládok, a hedilidákat kivéve. Nagyon hasznos ez az áttekintés, mert a modern, mindent összevonó szisztematika miatt az erdőtől már nem látjuk a fát. A gigacsaládok gigamennyiségű lepkéjének gigafélesége áttekinthetetlen. Így viszont, kisebb egységekre bontva, például a Szöglencfélék (Nymphalidae) alá bevont sok régi család különböző csoportokban újra megjelenik, és a laikus olvasó számára is megragadható lesz a lepkék sokfélesége.  A képek pedig önmagukért beszélnek; sőt, a szerző pár soros ábramagyarázata még segít abban, hogy beszédesebbek legyenek, vagy megértsük, mit is üzenhetnek. A kötetet szószedet, név- és tárgymutató zárja, és egy kis lista az ajánlott irodalommal.

Nagy élvezettel forgatom ezt a könyvet. Mindenkinek, aki „pillangókkal” foglalkozik, nagyon ajánlom. Mert valóban bepillantást nyújt a Földkerekség pillangóinak izgalmas sokféleségébe, de nem tűre tűzött halott múzeumi példányok rideg valóságán, hanem a maguk teljes élő szépségükében kibontakozó csillangók, szemőcök, szépkék, boglárkák és lángszinérek szívdobogtató gyönyörűségén keresztül.

Bálint Zsolt

Mészáros Zoltán és Vojnits András 1972: Lepkék, pillék, pillangók. Natura, Budapest,  119 o.
Z. Mészáros, A Vojnits 1979: Motyle i ćmy. Panstwowe Wydawnictwo Naukowe, Warszawa, 311 pp.

Ezt a blogot tulajdonképpen ezzel a munkával kellett volna indítani. Mert a magyar lepkészetnek ez az egyik alapműve. Minden lepkék után komolyabban érdeklődő természetbúvárnak, természetkedvelőnek vagy egyszerűen lepkeszerelmesnek, el kell olvasnia, még mielőtt elmélyed a lepkészet-pillészet-pillangászat tudományában. Aki ezt a művet elolvassa, annak jól megalapozott ismerete lesz arról, hogyan is élnek a lepkék, hogy rendszerezik őket, hasznosak-e vagy károsak, honnan és hova vándorolnak, és persze: hogy miképpen kutassa és figyelje meg őket. A sok tudományos ismeret terjesztésén túl, a szerzők nem feledkeztek meg a magyar vonatkozásokról, így a könyvben áttekintést kapunk a magyarországi lepkészet történetéről és megismerkedhetünk a leghíresebb és leghirhedtebb fajokkal is.

Én ezt a könyvet Édesanyámtól tizenegyéves születésnapomra kaptam. Becses ajándékként még ma is őrzöm. Sok addig megfigyelt és titokzatosnak tartott dologra megkaptam a választ. Például megértettem, hogy miért ülnek minden szeptemberben a Duna-parton levő házunk falán Folyófű-szenderek. Miért nem találkoztam abban az évben Aporia crataegi-vel a Pilisben, pedig az előzőekben még milliószámra repültek a Pomáz fölötti gyümölcsösökben. És ebből a könyvből tudtam meg, hogy van Magyar Természettudományi Múzeum, ahol a lepkegyűjtemény vezetője Gozmány László. És a könyvből tudtam meg azt is, hogy van egy olyan munka, hogy Jellemző adatok Magyarország faunájához, aminek szerzője Frivaldszky Imre. De ezt nagy csalódásomra a kerületi gyerekkönyvtárban hiába kerestem. Kérésemre megpróbálták kikölcsönözni, de nem kapták meg. Azt tanácsolták, majd ha nagykorú leszek, akkor az országos Széchényi Könyvtárban biztosan megtalálom… Azóta tart izgalomban a Frivaldszky név.

Ez a könyv nemcsak a fentiek miatt egyedülálló. Sok más tekintetből is. Ez az egyetlen magyar nyelvű lepkészkönyv, amit idegen nyelvre is lefordítottak - lengyelre. És ez a könyv még ma is a lengyel lepkészek egyik alapművének számít. És különös fintora a sorsnak, hogy itt a lepkegyűjteményi szakkönyvtárban se a magyar eredetiből, sem pedig a lengyel fordításból nincs beleltározott példány. És abban is egyedülálló, hogy bár mind a két szerző Kovács Lajos tanítványa volt, egyikük sem lett „baglyász”. Egyikük a növényvédelmi rovartan meghatározó alakja lett a Kertészeti Egyetemen, másikuk meg évtizedekig vezette a múzeumi lepkegyűjteményt, de a baglyoktól elcsábították az araszkák, és azokkal pepecselt(!) és lett világspecialista. A szerzők mindenesetre a könyv végén emléket állítanak mesterüknek.

Most viszont mi, magyar lepkészek köszöntsük a szerzőket, és köszönjük meg nekik, hogy a lepkészet kanyargós ösvényein felvezettek minket a hegycsúcsra és bemutatták a lepkék által benépesített világot. Isten éltesse őket 80. és 75. születésnapjuk alkalmából még sokáig, sok-sok lepke és hálás tanítvány vegye körül őket!

Bálint Zsolt

Arthur M. Shapiro & Timothy D. Manolis, 2007: Field Guide to Butterflies of the San Francisco Bay and Sacramento Valley Regions. Berkely, Los Angeles, London: University of California Press, xiv + 345 pp, 31 pls. ISBN-13: 978-0-520-24469-6.

Megrendelhető: Pemberley Books

Kaliforniáról manapság sok minden eszébe jut az embereknek: az aranyláz, a Fehér Cápa, Hollywood, a terminátor Arnold Schwarzenegger, stb. De a lepkéket szeretőknek még mindig a lepkék… és az, hogy az egykori aranyláz nemcsak aranyászokat, hanem természetbúvárokat is odavonzott, köztük például a mi Xanthus Jánosunkat is. A terület lepkefaunájának megismerése ezektől az időktől vette kezdetét.  Azóta közel másfél évszázad telt el. Változott nemcsak a táj, a környezet, hanem maga az ember is, és az, ahogyan a környezetéhez viszonyult. Számos könyv mutatta be a mérsékelt- és a trópusi éghajlati öv találkozásánál elterülő vidék lepkefaunáját. Ezek közül az egyik legújabb Art Shapiro könyve.

 A cím terepi kézikönyvet sugall. Igen, kiválóan megfelel annak is, hiszen benne van minden, ami a lepkék terepen való felismeréséhez szükséges. Például 32 színes táblán az összes faj Timothy D. Manolis által megfestve természetes testtartásban (de ha a határozóbélyeg szükségessé teszi, akkor feszített példányt is bemutat), az ábrával szemközti oldalon pedig a lényegre törő, nagyon tömör Shapiro-féle magyarázattal. Mindezeket a fajok részletes bemutatása egészíti ki, nem száraz akadémikus stílusban, hanem gyakorlatilag minden egyes fajhoz írt szöveg a szerző több mint három évtizedes kaliforniai lepkészetét összefoglaló nagyszerű esszéje.

A könyv 9. táblája, négy lángszinér faj bemutatásával.

Ami talán a könyvet igazán értékessé teszi, és újjá varázsolja a lepkészek számára, az a közel 70 oldalnyi bevezető rész, aminek a fejezetcímei magukért beszélnek: Mik a pillangók? Regionális pillangó geográfia; Honnan jönnek a mi pillangóink? A pillangók életmenete; Nemzedékesség és évszakosság; Átnyaralás és áttelelés; Természetes ellenségek; Metapopulációk és populáció dinamikák; Pillangók és klímaváltozás; Pillangó viselkedés; Pillangók és növények; Pillangó osztályozás. A címszók alatt az olvasó a legújabb kutatási módszerekről és eredményekről kap tájékoztatást. A fajok tárgyalása után pedig egy igazán eredeti fejezet következik: Mit lehet kezdeni a pillangókkal? Ebben a szerző kitér a gyűjtésre, megfigyelésre, fényképezésre, kertészkedésre, tenyésztésre, az amatőrök szerepére és a természeti környezet megőrzésére. A legvégén pedig táblázatban szemlélteti a fajok elterjedését, szótárt ad a szakszavakhoz, feloldja a hivatkozásokat.

A könyv szerzője által gyűjtött, és a Magyar Természettudományi Múzeum Lepkegyűjteményében található Arota lángszinér nőstény és hím példány

Példamutató és nagyszerű könyv. Remélem minél többen olvasni fogják a magyar lepkészek közül is. Igazán olcsó. Megéri beszerezni. És ha valaki magyar lepkészeti könyvet ír, ebből a könyvből sokat tanulhat és sokat el is leshet!

Bálint Zsolt

A Magyar Természettudományi Múzeum Állattárában találkoztam Izsák Zoltánnal, aki Csíkszeredában lakott és gimnáziumi biológia tanár volt. Dr. Vojnits András, a lepkegyűjtemény akkori vezetője mutatott be egymásnak bennünket. Engem úgy, mint Erdély szerelmesét, őt pedig, mint a Keleti-Kárpátok lepkéinek kiváló ismerőjét. Miután visszament Csaucseszku Romániájába, levelezni kezdtünk.

Már 1979. telén meglátogattam, majd 1980. nyárára beterveztük, hogy kimegyek hozzá és együtt gyűjtünk. Elsőnek leutaztunk szülővárosába, Brassóba. Édesanyjánál laktunk, a Hosszú-utcában. Kimentünk a Cenkre meg a Bucsecsre. Meglátogattuk a Brataseanu családot is, ahol még ott volt a híres gyűjtemény. Aztán vissza Csíkszeredába. Napokig vele vagy egyedül gyűjtöttem Szereda környékén, Menaságon, Szentkirályon, kinn Zsögödön vagy éppen a Somlyón. Együtt átmentünk a Gyimesekbe is, le az ezeréves határig. Aztán tettünk egy nagy túrát Gyilkostótól ki Háromkútra majd át az Egyeskőre. Gyilkostó környékén abban az évben a Nagy apolló gradációja volt. A klasszikus kupási élőhelyen meg fönn a Cohárdon is repült, de igazán sok a szoroson túl, már Gyergyóbékás határában volt belőle. Sose felejtem el azt a napot!

Izsák Zoltán a gyilkostói Kupás-patakában Nagy apolló (Parnassius apollo) gyűjtés közben, 1980 nyarán (fotó: Bálint Zsolt)

1981-ben egy magyarországi rovarászokból álló expedícióba is besegített. A résztvevők Szeredában találkoztak. Én a Gyimesekből jöttem, népzenegyűjtésből. Néhányan nála laktak. Abban az időben ez tiltott dolog volt, tudniillik a rendelet szerint külföldi állampolgárnak csak szállodában lehetett megszállnia. Zoltánt valamelyik szomszédja feljelentette, komoly bírságot szabtak ki rá. A szekuritáte egyébként is állandóan behivatta, de azután még nehezebb lett a helyzete. Tudom, hogy a kihallgatásokat emelt fővel, de a lelke mélyén igen nehezen viselte. Azt hiszem sajátságos, fanyar humorával oldotta fel ezt a feszültséget is.

 Ő volt az első erdélyi lepkész, aki aggregátorral lámpázva gyűjtött éjszakai lepkét: Vojnits Andrással mentek ki a Somlyóra és ott világítottak. Több érdekes fajt is fogtak, köztük az Ochropleura musiva-t. Ezt nagy büszkeséggel mutatta nekem. Nagy patrióta volt, a Keleti-Kárpátok szerelmese és a lepkék valóban jó ismerője. Már később, a „forradalom” után Székely Leventével meg Szabó Gyulával (1933-2012), és más lepkésztársakkal, bejárta a klasszikus erdélyi meg regáti lelőhelyeket és gyönyörű gyűjteményt állított fel. A szászok iskoláján nevelkedett. Pontosan cédulázott és szépen preparált. Hozzánk, a múzeumba is hozott mindig egy-két érdekes fajt, amiből úgy gondolta, hogy itt is kell legyen bizonyítópéldány.

Két történeti értékű, Izsák Zoltán által gyűjtött Mocsári szénanimfa (Coenonympha tullia) példány a Magyar Természettudományi Múzeum lepkegyűjteményében. A lápokat mára lecsapolták, a lepke ezekről a helyekről eltűnt (fotó: Katona Gergely)

A magyar lepkészet mindig emlékezni fog rá, faunisztikai cikkei a legmegbízhatóbb források közé tartoznak, tehát a lepkészet tudománya is gazdagon meríthet tőle a közeli és távoli jövőben egyaránt. Reméljük, hogy híresen szép gyűjteménye megfelelő helyre kerül, és az is megmarad a jövő nemzedéki számára kútfőnek. A legjobb helye természetesen a Székely Nemzeti Múzeumban lenne. Bízzunk benne, hogy a Székelyhon meg tudja őrizni ezt a kincset!

Izsák Zoltán egyik faunisztikai dolgozata, a lepkegyűjtemény vezetőjének szóló ajánlással (forrás: Magyar Természettudományi Múzeum, lepkegyűjteményi szakkönyvtár)

Bálint Zsolt

Tartalom:

1. Történeti vázlat és ajánlás - 3
2. A magyar lepkenév-alkotás - 29
3. Európa és a Földközi-tenger térségének búska- és pillangó-faunájának magyar nevekkel ellátott fajjegyzéke - 35
4. A rendszertani kategóriák formálásához használt nevek magyarázata - 67
5. Ikonográfia - 73
6. Mutató az ikonográfiához -111
7. Hivatkozások - 121

A könyv megjelenésének ideje: 2016. április vége.

Megrendelhető:  fazekas.hu@gmail.com

A második világháborút követő időszak a magyar társadalmat alapjaiban megrengette. Ezzel ma már sokan nincsenek tisztában, nemcsak a hajdan igen erőszakos és eredményes propaganda-munka, hanem az azóta eltelt évtizedek gyógyító hatása miatt. De vannak dolgok, amikről nem szabad megfeledkezni, és tisztában kell lenni velük. Nem a mások bűnei és gyarlóságának felhánytorgatása miatt, hanem hogy a történelemmel és annak következményeivel, és saját jelen helyzetünkkel teljesen tisztában legyünk. A lepkészetben is vannak ilyenek. Ez a kis „poszt" az egyik ilyen „dologról” szól.

 Schmidt Antal nyugdíjazását követően a tehetséges, szakmailag felkészült és a kor társadalmi elvárásainak is megfelelő Szent-Ivány József került a lepkegyűjtemény kurátori posztjára. Mivel a magyar lepkészetben a Nemzeti Múzeum lepkegyűjteményének kurátora mindig is meghatározó volt, úgy tűnt, hogy a hazai lepkészek csillaga újra feljövőben van. Erről Szent-Ivány József tíz hivatali éve nagyszerűen tanúbizonyságot is tett. De miután nyugaton 1945-ben hadifogságba esett, a lepkegyűjtemény kurátora nem jött haza. Kitelepedő „migrásként” türelmesen várt egy nyugati menekülttáborban arra, míg megkapta a letelepedési engedélyt Ausztráliába.  Ott fényes karriert futott be, az egyik legmagasabb állami kitüntetéssel jutalmazták munkásságát. Idehaza pedig a Magyar Tudományos Akadémia tagjává választotta.

És mi lett a múzeumi lepkegyűjteménnyel? Még az ostrom előtt Szent-Ivány Tihanyba szállíttatta, ahonnan épségben visszakerült. Köztudott, hogy a háború után Kovács Lajos és Gozmány László voltak a lepkegyűjtemény meghatározó alakjai. Előbbi 1952-ben akadémiai pénzen kutatóként, Gozmány László pedig 1953-ben mint kinevezett muzeológus került a lepkegyűjtemény élére, Mi történt 1946 és 1951 között? Hát… A legjobb volna elfeledni. De ahogy már hangsúlyoztam, mindazt, ami történt, tudni kell, hogy a múzeumi lepkegyűjtemény történetében ne legyen fehér folt vagy fekete lyuk. És hogy biztosan tudjuk, hol állunk ma.

Az egyik Velez Zsigmond által megdézsmált múzeumi Catocala-tárlófiók 1953-ban (MTM Lepkegyűjtemény, Velez Zsigmond fond)

A múzeumi iratok alapján a következő történések rekonstruálhatók: Dr Velez Zsigmond került a gyűjtemény élére, aki a harmincas években alkalmazott entomológusként tevékenykedett, de mellesleg rovar-kereskedelemmel is foglalkozott magánúton. Jó adminisztrátor volt. Sokat jelentett, alaposan könyvelt. A fondja itt a gyűjteményben egy jó nagy doboznyi irat. Az adminisztráció közben – a legenda szerint – kalapja belsejébe tűzögette a múzeumi lepkéket, majd szépen hazasétált velük. Otthonában az eredeti cédulákat eldobta, sajátjait húzta a példányokra, akkurátusan feltüntetve azt is, hogy a lepke mennyi német márkát ér az általa használt katalógusban.

Velez Zsigmond lepkegyűjteményének egyik tárlója, a nyomozás során készült korabeli felvétel (MTM Lepkegyűjtemény, Velez Zsigmond fond)

Sajnálatos módon Kovács Lajos és Gozmány László egyik első muzeológiai tevékenysége az volt, hogy az ügyet felderítették, kivizsgáltatták és lezárták. Bár a rengeteg ellopott lepke visszakerült a múzeumba, a példányok tudományos értéke jelentős csorbát szenvedett azzal, hogy eredeti céduláik megsemmisültek. Különösen nagy kár érte a trópusi nappalilepke-családok gyűjteményeit, ahova Schmidt Antal kurátorsága alatt sok-sok történeti anyag, köztük számos típuspéldány került hozzánk vásárlások és cserék útján. Velez Zsigmond végrendeletében a múzeumra hagyta a gyűjteményét. Ez a valóság ismeretében enyhén szólva is kissé cinikus cselekedet. Vagy egyszerűen: lehet Velez, igen sajátos szemmel látta a világot. De ami biztos: a Rovartani Közlemények társasági élet rovata szerint Velez Zsigmond, még mielőtt kizárták volna a Magyar Rovartani Társaságból, lemondott tagságáról. 1954-ben pedig meghalt.

Egyik fennmaradt Velez Zsigmond dokumentum (MTM Lepkegyűjtemény, Velez Zsigmond fond)

A múzeumi lepkegyűjtemény szlengjében a szándékosan rosszul cédulázott példányokra azt mondjuk: „elvelezelt”. Szomorú egy valóság. Lehetett volna másképpen is. Ha nincs háború, ha Szent-Ivány nem megy el… Ha nem kellett volna hódolni a sztálinizmusnak... Lehetne álmodozni. De nem érdemes. Viszont a valóság ismerete segít a jövő felelősségteljesebb, jobban átgondolt építésében, gyűjtemény-gyarapításban és a példányok feldolgozásában.  Úgy legyen!

Bálint Zsolt

Ha lenne valamiféle verseny vagy szavazás, hogy melyik a legszebb lepke, a jelöltek között ott lenne a mi Pávaszem szöglencünk is, az Inachis io. Könnyen lehet, hogy még a leglátványosabb trópusi lepkék elől is elvinné a pálmát. Mert a bársonyvörös pikkelyköntösön díszlő pávaszemek valóban szívet dobogtatóan gyönyörűek. De nemcsak szép lepke, hanem sok tekintetben érdekes és igen, értékes is. Mi benne a figyelemfelkeltő és mi benne az érték?

Pál János színezett rajza, a Szöglenc-programhoz készült ábra.

Talán mondhatjuk, hogy a városi környezet egyik leggyakoribb nappali lepkefaja. Ennek oka az, hogy a lepkék mozgékonyak, nem ragaszkodnak ahhoz a helyhez, ahol kikeltek a bábburokból. Igen jól tájékozódnak, sőt egyes kísérletek szerint a többi lepkéhez képest még „értelmesek” is. A nőstény csomókban rakja le petéit, ezért a hernyók korai vedlési stádiumjaikban együtt élnek, könnyű őket megtalálni, és nevelésük sem okoz különösebb gondot. Mivel nagy számban tenyészthetőek, a múlt században a Pávaszem szöglencet sok laboratóriumba beköltöztették, és különféle kísérleteket végeztek velük. Bizonyos genetikai kutatásokhoz olykor ma is „előveszik” őket.

Mint a gyakori lepkék esetében oly sokszor, a mi Pávaszemünk eredetét is homály fedi. Melyik faj a legközelebbi feltétezhető rokona? Jelenleg megtalálható a Csendes-óceán nyugati partjától Európa atlanti végein át egészen a Brit-szigetekig, és pár évtizede Észak-Amerikában is. De csak idő kérdése, és megjelenik a déli féltekén is. Együtt él velünk, a modern emberrel, igazi falusi-városi lepkének tűnik. De mi lehetett az eredeti élőhelye? Talán a mérsékelt övi nagy ártéri erdők, ahol nemcsak a csalán nőtt olykor tömegesen az áradások után, hanem a fákat sűrű komlószövevény borította? Idehaza lepkészeink a fajt elsősorban a csalánhoz kötik, de bizony hernyója a vad és a termesztett a komlón is előfordul. Olyannyira, hogy az 1800-as évek végén, Emich Gusztáv 1884-ben, majd 1899-ben kibővítve megjelent könyvében még a káros rovarok között sorolja föl, jelezve, hogy 1882 szeptemberében Székelykeresztúron a komlóültetvényekben pusztítást végzett.

Kártevését száz év alatt elfeledtük. Az 1982-ben megszülető természetvédelmi törvény a Pávaszemet is felvette a védett fajok listájára. Ennek valóban védelmi oka volt, hiszen a fajt az akkor még működő Országos Tanszergyártó és Értékesítő Vállalat számára néhány lepkész igen nagy mennyiségben nevelte. Persze az állományokat a tenyésztők bizonyosan nem gyérítették hatásosabban, mint egy-egy a Pávaszem-hernyókat előszeretettel parazitáló fürkészlégy; tehát inkább személyes ellentéteket sejthetünk az egykori védelem alá helyezés mögött. De a lepke megmaradt a védett fajok listáján, és megfogása ma is bűncselekmény, ami példányonként 5000 forint bírsággal sújtható. Tehát a mi Pávaszemünknek pénzben jól kifejezett értéke van.

Koradélutáni Pávaszem Szöglenc rajzás a Szigetközben (2006.  VII. 4.), az alig pár négyzetméteren több mint ötven példány látható  (Fotó: Horváth Gyula János)

A törvény a lepkék „fogva tartását” is tiltja. Így ma már elméletileg és gyakorlatilag is engedély kell ahhoz, hogy egy hernyófészket otthon felneveljünk, és a kikelt lepkéket szabadon engedjük. Pedig nem sok hatásosabb eszköz van a természet szeretetére való nevelésénél, mint egy Pávaszem szöglenc hernyófészek hazavitele, a hernyók felnevelése és báboztatása, és a lepkék kikelésének csodálata és szabadon engedése. Vagy változnak az idők?

Hernyók komlón, 2015. tavaszán, Bátorligeten. (Fotó: Katona Gergely)

Tehát: a még nem régen kártevő lepkefaj ma védett. Olyannyira, hogy hozzá se lehet nyúlni. Bár a lepke életmenete „digitalizálva” van, és az internetről egy perc alatt mindent le lehet tölteni, de helyettesítheti ez a tapasztalatot? A valóságot? A csalános jellegzetes fülledt illatát? A sok hernyó rágása által keltett különleges „zajt”? A nevelőketrec oldalán függeszkedő, arany-ezüst tüskés bábok, és a bábköpenyt feltörő és szárnyukat feszítő lepkék látványát? Van, aki azt mondja, igen. A jövő a digitalizálásé. Változnak az idők!

Bálint Zsolt és Katona Gergely

 A legvidámabb barakkban azért vigyáztak arra, hogy a munkások nehogy arisztokratikus allűröket vegyenek fel. Minden jól meg volt rostálva. Ügyeltek, mi jut az akkor még egycsatornás, hétfőn nem sugárzó tévé képernyőjére, mi a rádióba és mi a könyvesboltokba. A fényes szelek zászlókat lobogtattak, nem lombokat, a rádióból inkább a kabaré hahotája hallatszott ki, semmint a madarak énekét felismerni tanító műsor fülemüle-éneke, és bizony a könyvesboltokban lehetett keresni a lepkés könyveket. De még nagyítóval se lehetett találni. A lepkészést se tanították az iskolában, mert úri passziónak tartották.

Valóban nem voltak lepkés könyvek, még a kerületi gyerekkönyvtárban sem. Viszont valami csoda folytán volt egy színes lapokból álló sorozat, aminek kis perforált képeit gyűjteni lehetett, és arról tudni és tanulni, hogy milyen csodálatos világ van a fényes szeleken túl is kinn a hegyekben: virágok, fák, bogarak, gombák, és lepkék… Amikor kisfiúként, már lepkét gyűjtve, megláttam az Ápisz kirakatában a "pillangós" lapot, rögtön bementem és megvettem. És most, hogy egyik könyvem oldalai közé rejtve megtaláltam, közel ötven év távlatából is ugyanolyan varázsosan hat rám, mint akkor.

Persze megmosolygom a nem létező „Morpholepke” fajt, és ízlésesnek, de nem valósághűnek tartom a Halálfejes szender zöldsávos potrohát, jópofának a fügefalevélre leülni készülő Nagy szinjátszót. De felnőtt fejjel még most is érzem azt, amit akkor: a rácsodálkozást a képekre, ahogy a kirakat üvegén át nézegettem őket, és próbáltam mindegyik fajt felismerni. Hálás vagyok az ismeretlen rajzolónak és az írónak, akik megdobogtatták az ötéves kisfiú lepkékért rajongó szívét a vidám színekben pompázó rajzokkal és a tömör ismertető-szövegekkel.

Ma a barakk még vidámabb. A rostálás még rafináltabb. A tévé éjjel-nappal sugároz többszáz csatornán is. A rádióból ma is csak ritkán szól értelmes zene vagy hasznos beszéd. És lepkés könyv a Gutenberg-galaxis arányait tekintve lényegében manapság sincs több, mint akkor volt. Különösen nem magyar nyelven. És persze a lepkészés ma sem divat, sőt ma már nem is szabad megfogni a legtöbbjüket… Vajon ma hogyan ébred föl egy kisgyerek lelkében a lepkék iránti rajongás, és mi tartja életben annak lobogóan lángoló tüzét?

Bálint Zsolt

Fauna Helvetica 25 - Die Schmetterlinge (Lepidoptera) der Schweiz - Eine kommentierte, systematisch-faunistische Liste. SwissLepTeam 2010, Neuchatel: 350 pp.

Nagyszerű könyvet kapott ajándékba a múzeum Rézbányai (Reser) Lászlótól, aki Svájcban élő, magyarországi származású lepkész. Mielőtt rátérünk, itt, az első bekezdésben kell megemlítsük, hogy Rézbányai úr múzeumunk régi támogatója. Kamaszkorában a lepidopterológiai útmutatásokat még Kovács Lajostól kapta az 1960-as években, tehát idekötik boldog legény-lepkész emlékei. Számos, azokban az időkben gyűjtött bizonyítópéldányát a mi gyűjteményünk őrzi. És mivel ifjúságát nem tudja és nem is akarja megtagadni, sem egykori hazáját – a magyar lepkészekkel a kapcsolata töretlen.

Az itt bemutatott kötet megszületésében Rézbányai úrnak oroszlánrésze van, hiszen a legfajgazdagabb „nagylepke” csoportok az ő tolla alól kerültek ki. A csinosan szerkesztetett és igényesen nyomtatott, két kemény fedél közé kötött munka tartalma dióhéjban a következő: áttekinti a mai Svájc területéről kimutatott 3581 lepkefaj rendszertanát és állatföldrajzát, az érdekesebb fajokhoz különféle jegyzeteket fűz. A táblázatos rendszertani jegyzék általános faunisztikai adatokkal egészül ki, amelyek nem politikai, hanem állatföldrajzi egységekre alapulnak. Így a fajok valóságos svájci elterjedéséről nem politikai, hanem az életet tükröző adatokat kapunk. Az összes lepkecsalád színes fotón illusztrálva van – ebből a laikus olvasó képet kaphat a lepkék sokféleségéről.

Különösen nagy érdeklődéssel olvastuk a jegyzeteket, amelyek stílusukban természetesen nem egységesek – hiszen a kötetet 25-en írták. Így van aki szűkszavúan, ex cathedra intézi el a kérdést, de van aki számos referenciával és példányokra való hivatkozással. Olvasva a jegyzeteket, sem az előbbi, de az utóbbi módszer sem hagyott bennünk kérdéseket. Ezért feltételezzük: a szerkesztők alaposan megnézték a leadott kéziratokat. Jó munkát végeztek! A kötet végén az irodalomjegyzék közel ötszáz címet tartalmaz, ami már úgy gondoljuk jó támaszt nyújt a svájci lepkészetben való eligazodáshoz. Summa: nagyszerű munka ez. Méltó helye van a múzeumi szakkönyvtárban, ahol az érdeklődő helyben bármikor tanulmányozhatja. Bízunk abban, hogy előbb vagy utóbb, hasonló jegyzékünk lesz a Kárpát-medencei lepkékről is.

Bálint Zsolt és Katona Gergely

Évek óta adósok vagyunk ezzel a bejegyzéssel: a Kiegyezés utáni időszak lepkészetének egyik jelentős, de mára kissé elfeledett ifj. Emich Gusztáv (1843-1911) rövid bemutatásával. Szerencsére neve azért nem veszett egészen homályba, hiszen A kis lepkegyűjtő című, első magyar nyelvű lepkehatározóját mindig is számon tartotta a szakma. És azt se feledtük el, hogy az édesapjától átvett nyomdájában, és már az ő igazgatósága alatt készült el Frivaldszky Imre nagy jelentőségű munkája, a Jellemző adatok Magyarország faunájához. De ki is volt ő, és mit és hogyan is lepkészett?

Kép: Idősebb és ifjabb Emich Gusztáv arcképe.

Elgondolkodtató, hogy amit a kortárs Abafi-Aigner Lajos A lepkészet története Magyarországon oldalain Emichről ír, egyáltalában nem érdekelte a későbbi lepkeszerelmes nemzedékeket. Sőt Emich személye sem. Bár Abafi soraiból kiderül, hogy Frivaldszky Imre mellett a fiatal Emich volt az első hazánkfia, aki magyar nyelven tudományos alapossággal fordult a lepkék felé. Miután megvásárolta Haberhauer József 1871-ben, a Kaukázuson túli vidékeken gyűjtött lepkeanyagát, a tudományra két új fajt is leírt. Egy szitkárt és egy araszkát. Találtunk belőlük múzeumi példányokat is, sőt lehet, ezek a típusanyagot képviselik. De a lepkész kortársak már nem emlékeznek meg róla. Neve se tűnik fel később sehol a lepkészeti irodalmunkban.

Kép: Emich Gusztáv által 1872-ben a Transzkaukázusból leírt fajok. Balra: "Sesia Guriensis"; jobbra: "Cidaria Guriata".

A lepkeleírások után Emich lepkész-publikációinak sora megszakad, alkalmazott rovartannal foglalkozik. Nem tudni, de remélhetőleg kutatásaink során pontosan kiderül, mi fordította el a lepkészettől. Annyi bizonyos, hogy jelentős gyűjteményét nem a magyar, hanem a brit korona vásárolta meg. Ezért az nem a Nemzeti Múzeumba, hanem a British Museumba került. Számunkra ez nagy veszteség, mert Emichnek valóban komoly lepkegyűjteménye volt, nemcsak a megvásárolt Haberhauer-féle anyag. Londonban egyikünk saját szemével látta magyarországi nappali lepkéit beosztva a törzsgyűjteménybe, többek között Mocsári lángszinér, Magyar szemőc és Kockás buska példányokat. Ezeket ma már hiába keressük Pannóniában; régen kipusztultak.

Kép: Az Emich Gusztáv tiszteletére elnevezett éjdísz (Plusiini) faj: Euchalcia emichi (Rogenhoffer, 1873) (Foto: Dieter Fritsch)

Emich Gusztáv munkásságát és életét meg kell ismerjék lepkészeink. Mi sem ismertük, de kerestünk és találtunk. Így már sokat tudunk róla, és azok alapján is kijelenthetjük: Frivaldszky Imre mellett nem kevéssel járult hozzá ahhoz, hogy a lepkészetet ma magyarul is művelhetjük itt, ezen a Kárpátok által körbeölelt területen. Búvárlásaink eredményeként izgalmas és sokszínű, felelősségteljes  élet bontakozott ki előttünk. Azt is kijelenthetjük: Emich Gusztáv nemcsak kis lepkegyűjtő volt, hanem annál sokkal, de sokkal több...

  Bálint Zsolt és Katona Gergely

Ghana’s other Gold. Butterflies of the Ghanian rainforest. Cinebutterflies, London, 38 perc.

Ghána régen aranyáról volt híres. De manapság egyre inkább természeti környezetének gazdagsága kerül reflektorfénybe. És így az ott élő lepkék is. Ezt hangsúlyozza az újabb Cinebutterflies DVD film, ami Afrika nyugati részének erdőségeit, és az ott élő lepkéket mutatja be. A film az 1997-ben megjelent VHS video verzió javított változata. Különösen a kísérő zene az, ami feltűnően jobb és a filmen elhangzó üzenethez illőbb.

Latin-Amerikához képest az afrikai fauna kevesebb figyelmet kap a lepkészektől. Tudjuk, ennek oka igen összetett. Ezért a kérdés a boncolgatásán mi most túltesszük magunkat. Viszont hangsúlyozzuk: Ghána természeti kincsei káprázatosak és a lepkészek számára sok-sok érdekességet, másutt nem látható ritkaságot rejtenek. A lepkekutatók erőfeszítése eddig többnyire arra összpontosult, hogy a lepkéket leírja, osztályozza és elhelyezze a már meglevő rendszerben. Bár ezek az erőfeszítések most is nagyon fontosak, egyre inkább látjuk: nagyon fontos a lepkék életének feltárása és annak megértése, mi is a szerepük nemcsak egy-egy helyi társulásban, hanem a Földkerekség ökoszisztémájában. Hogyan járulnak hozzá az élet fenntartásához, és annak gyümölcsöző megőrzéséhez?

A ghánai lepkék szempontjából mi magyarok, büszkék lehetünk: az ottani lepkevédő társaságnak alapítója a soproni Erdészeti Egyetem doktorandusza: Sáfián Szabolcs, aki atyai jó barátságban volt a nemrég elhunyt Torben Larsennal. Mindezidáig ő volt az afrikai lepkék egyik legjobb ismerője, és a DVD az ő emlékének ajánlott. Szabolcs elkötelezett nemcsak a lepkekutatás, hanem a természetvédelem terén is. Ezt mutatja nemcsak a Magyar Természettudományi Múzeumnak ajándékozott sokezer értékes afrikai (főként ghánai) lepkepéldány, hanem a sok tudományos cikk és ezen túl pedig azok a szerteágazó törekvések, amit Ghána természeti értékeinek megőrzésére irányulnak.

Torben Larsen és Sáfián Szabolcs valahol Afrikában... (Jeremy Dobson felvétele)

Nem minden arany, ami fénylik – mondja a közmondás. Mi lepkészek, jól tudjuk ezt! Nekünk aranyat ér a legapróbb és a legszürkébb lepkeadat is egy eddig fel nem tárt területről. Nem is beszélve a soha fel nem ismert fajok leírásairól, soha nem látott fejlődési alakjaikról, életvitelükről. És még sorolhatnám. Ghána valóban aranybánya!

A most recenzált film nagyszerű hozzájárulás nemcsak Ghana lepkefaunájának mélyrehatóbb ismeretéhez, hanem a nézőt mélyen elgondolkoztatja a lepkék és az emberek jövőjét illetően. Nem hiába jelenhetett meg Sir David Atttenborough következő ajánlásával: A rich video that merits repeated viewing! (= Tartalmas videofilm, ami többszörös megnézést érdemel!) Dőljünk hátra, és nézzük meg mi is többször. Gondolkodjunk el az üzenetén, amit John Banks és felesége Pat, számunkra lefilmezett és megfogalmazott.

Bálint Zsolt

Adrian Hoskins, 2015: Butterflies of the World, Published by Reed New Holland, 312 pp, ISBN 9781921517334.

Adrian Hoskins az egyik ismert, már harminc éve működő angliai természetkalauz. Számtalan felfedező túrát vezetett a legegzotikusabb vidékekre, ahol a résztvevők lélegzetelállítóan vad tájakon találkozhattak lélegzetelállítóan szép teremtményekkel, köztük lepkékkel is. Erről meggyőződhetünk a szerző honlapján, ahol a lepkékről közérthetően, de tudományos alapossággal megírt rövid esszéket is olvashatunk. Ezeket nagyszerű képek illusztrálják, amiket a szerző és barátai, vagy felfedezőtársai készítettek.

A könyv megjelenését talán a "blog elszáll..."-jelenség felismerése motiválhatta. A szép kis könyvben az említett honlapon levő írásokat és a csodálatos képek egy részét nyomtatva láthatjuk, nagyszerű szerkesztésben. A szövegeket öt szekcióba csoportosította, a hangsúly a második és a harmadik részekre helyeződik, amikor is gyakorlatilag minden fontosat és eddig ismertet megtudhatunk a pillangóalakú lepkékről.

Nekem személy szerint nagy gyönyörűséget szerez a kötet szép angolsága, nagyszerű szerkesztése és nem utolsósorban a körültekintően megválogatott képek miatt. Mivel ez az egyetlen olyan könyv, amiben az összes pillangóalakú alcsaládról és tribuszról olvashatunk, sőt a lepkéket természetes testhelyzetükben láthatjuk, sokszor referenciaként elő is veszem. Ezért múzeumi íróasztalomon tartom, bár jobb lenne talán az ágyam mellett, hogy lefekvés előtt gyönyörködhessem bennük. Mert ez a könyv egy különösen nehéz nap után talán segít abban, hogy megnyugodva és hálatelt szívvel az életért térjek nyugovóra és kapcsoljam le a villanyt.

Mindenkinek ajánlom ezt a könyvet: lepkésznek azért, hogy ismerje meg jobban a pillangóalakúakat. Nem-lepkésznek meg tanulságként: a körülöttünk levő természet, a teremtett világ olyan csodálatos titkokat rejt, amiket érdemes felkutatni, megérteni, mert olyan örömmel ajándékoznak meg, amit senki el nem vehet tőlünk.

Bálint Zsolt

Méltatlanul keveset őrzött meg a lepkészhagyomány Kertész Abáról (1856-1923). Abafi-Aigner Lajos könyvében még nem szerepel, Szabóky Csaba nagyszerű lepkészet-történetében pedig mindössze ennyit olvashatunk róla: „Kertész Aba orvos. Nagylepke gyűjteményében apolló lepkék (Parnassius sp.) is voltak. Gyűjteményét a budapesti Természettudományi Múzeum megvásárolta.”. Most, hogy katalogizáltuk a Kárpát-medencei Nagy Apolló (Parnassius apollo) gyűjteményben fellelhető közel ezer példányt, és ezzel párhuzamosan tudománytörténeti kérdésekre is válaszokat kerestünk, már kicsit többet is tudhatunk róla. Mit mondhatunk el ebből egy rövidke, három-négy bekezdésnyi blogbejegyzésben?

Kép: Kertész Aba (A teljes fotó a Schmidt Antalról szóló bejegyzésben látható)

Kertész Aba egyik alapítója volt a Magyar Entomológiai Társaságnak, és egy rövid ideig elnöke is, ami Abafi-Aigner Lajos és Ulbrich Ede köré szerveződő szabadgondolkodók köréből nőtte ki magát országos testületté. A társaság a „Nagy Háborút” követő békediktátum után elvesztette tagságának jelentős részét. Sőt vélhetőleg – ez még kutatásaink tárgya – alapítóinak szabadelvűsége miatt a Trianon utáni országban csak nehezen szerveződhetett újjá Magyar Rovartani Társaság néven. De Kertész Aba ekkor már nem volt az élők sorában. Csiki Ernő (1875-1954) szépen emlékezett meg róla. (1)(2).

A gróf Wass-féle magurai Parnassius apollo jaraensis példány és cédulái

Neve ismerősen csengett arisztokrata körökben. Önkormányzati képviselősége mellett, különféle filantróp egyletekben tagságot, olykor vezető tisztséget is vállalt. A Monarchiában császári és királyi udvari főorvos, majd 1922-től kormányzósági főorvos, később egészségügyi tanácsos lett. Háziorvosa volt a Budán élő Habsburgoknak, ifj. Andrássy Gyula grófnak és Horthy Miklósnak is. Tehetős ember lévén a Várbazárban telket vett, 1908-09-ben négyemeletes bérházat építtetett és részben annak jövedelméből élt. Bizonyára mindez hozzásegítette ahhoz, hogy hódolhasson nagy szenvedélyének, az apollólepkék gyűjtésének. A lepkészek között elsősorban emiatt volt ismert. Ő írta le például a pár évtizede eltűnt erdélyi Parnassius apollo jaraensis-t, aminek első példányát gróf Wass Béla gyűjtötte a hidegszamosi Magurán. Irodalmi munkássága nem volt jelentős, az általunk fellelt hét lepkés dolgozata közül négyet szentelt az apollóknak.

A Koramius delphius karaschahricus paratípus példánya az MTM gyűjteményéből

De nemcsak sok kárpát-medencei anyagot vásárolt fel, hanem külföldit is. Ezért Kertész Aba nemzetközi viszonylatban is jelentős Parnassius-gyűjtményt tudhatott magáénak. Ez sok ritkaságot rejtett, többek között számos fajváltozat és alfaj típuspéldányát, amelyekért minden egyes alkalommal komoly összeget fizetett. Apolló-gyűjteményét a Magyar Nemzeti Múzeumra hagyományozta, amely 1924-ban került leltárba, Schmidt Antal kurátorsága alatt. Így Kertész Aba utolsó hazafias cselekedetének köszönhetően mondhatjuk ma azt, hogy a Magyar Természettudományi Múzeum Parnassius-gyűjteménye szépen reprezentálja a génusz sokféleségét.

Bálint Zsolt és Katona Gergely

Bálint Zsolt és Katona Gergely, 2014: Lepkeírások. Széchenyi Zsigmond könyvtár, Hatvan, 91 o. ISBN 978-963-12-0030-0

„A szó elszáll, az írás megmarad”. Régi mondás. Mai változata szólhatna így is: „A blog elszáll, a nyomtatás megmarad”. Lehet ránk fogni: ezért nyomtattuk ki a lepkekönyves blogírásokat és fűztük össze őket egy vékonyka kötetbe. Igen, maradjon meg az utókornak. Azoknak, akik még fognak könyveket olvasni, és még értenek magyarul. És érdeklődnek a lepkék után.

A könyv borítója

Mert lehet, hogy tíz év múlva, aki nem követi az innovációt, nem veszi és használja a legújabb gépeket és nem telepíti a legfrissebb programokat, nem lesz kompatibilis a világhálóval és kizárja magát a nemlétező valóságból, ezért nem olvashatja a valamilyen szerveren őrzött bejegyzéseinket. Sőt, lehet, hogy a blogunkat le is tiltják, mert nem a halott masinériát, hanem az élő világot népszerűsíti. Vagy valami hiba folytán letörlődik. Viszont a nyomtatott változatot a múzeumi könyvtárban mindig meg fogja találni.

2014-ben megjelent könyveink

Az írásokat kicsit megszerkesztgettük és csiszolgattuk, és új képeket válogattunk hozzájuk, így általában nem azok láthatók a papíron, mint a képernyőn. A kötetben 37 írás található, megjelenésük sorrendjében. A legutolsó a Gergely Istvánról szóló. Az írások elé rövid előszót írtunk, a végén pedig három mutató (földrajzi helyek; lepkék, rovarok, növények; személyek, intézmények) és tartalomjegyzék segít a jobb tájékozódásban.

Köszönjük Ferencz Beatrixnek és a hatvani Széchényi Zsigmond könyvtárnak, hogy a kötetet megjelentette, Metelka Ferenc születésének 200. évfordulója alkalmából.

Bálint Zsolt és Katona Gergely

Allergiás vagyok a parlagfűre. Tíz évvel ezelőtt kezdődött a Balatonnál, és azóta az orrom, szemem, torkom jelzi augusztusban, hogy itt a nyár vége: virágzik a parlagfű. Az országban több százezer sorstársam van, mindenki ismeri a növényt és az ellene való védekezés fontosságát és módjait, de azt igen kevesen tudják, hogy mi köze mindehhez egy apró kis lepkének.

A parlagfű (Ambrosia artemisiifolia, Linnaeus, 1753) Észak-Amerikából származik. A XVIII. században már botanikus kertekben nevelték Franciaországban, ahonnét kivadulva, illetve gabonaszállítmányokkal Amerikából beutaztatva az 1860-as években lassan terjedni kezdett. De igazi karrierjét az első világháború hozta meg, mert az akkori gabona-, ló-, csapat- és takarmányszállítások pár éven belül elterjesztették Európában - hazánkat sem kímélve - egészen Oroszországig. Ott a Fekete-tenger kikötőiből kiindulva a háború, majd a polgárháború, és az ezt követő erőszakos kolhozosítást követően adott volt számára a megfelelő mennyiségű megműveletlen, vagy rosszul megművelt földterület. Magvait pedig a vasút szállította szanaszét a szovjet birodalom legtávolabbi sarkába is az erőszakosan elkobzott, beszolgáltatott gabona között.

Az 1930-as évek végére már országnyi területeket hódított meg a Szovjetunióban, és 1940-ben egy konferenciát is összehívtak Sztavropolban a megállítására. A második világháború azonban közbeszólt, és csak segítette a terjedését. Újabb területeket szállt meg a gyomnövény, és a mindent feldúló seregek nyomában a parlagon maradt területeket beborította. Hazánkban is ekkor vált széles körben elterjedté. A népnyelv néhol Sztálin-gaznak csúfolta a növényt. A szovjet tudósok az 1960-as éveben úgy gondolták, hogy biológiai védekezéssel, egy szintén Amerikából származó lepkefajjal állítják meg az egyre súlyosabb egészségügyi és mezőgazdasági gondokat okozó gyom terjedését. Ez a lepke az Acontia (Tarachidia) candefacta (Hübner, [1831]), magyarul: parlagfű naplász. (Szeőke Kálmán szerint, aki 2012-ben cikket írt a lepkéről, két magyar neve is lehet: parlagfű-bagolylepke vagy parlagfű nappali bagoly.)

A parlagfű herbáriumi lapon az MTM növénygyűjteményéből, 1925, Somogyvár

Persze mint olyan sok esetben, a dolgok itt sem úgy sültek el, mint tervezték! Nagyobb baj azonban nem lett belőle: a Krasznodar és Sztavropol régiókban 1967-68-ban szabadon engedett lepkék sikeresen megtelepedtek, hernyóik szépen ették a parlagfüvet, több populációjuk 30 éven át tenyészett a kutatók figyelő szemei előtt. Ám a Szovjetunió összeomlásáig nem történt velük semmi érdekes, nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Azonban az ezredforduló környékén változás történt: újabb és újabb megyékből mutatták ki a fajt; rohamosan terjeszkedni kezdett, és elérte délen a Kaukázust, északra a Dont, nyugatra Ukrajnát, majd Romániát, Bulgáriát és Szerbiát is. 2012-ben pedig Lévai Szabolcsnak sikerült az első hazai példányt megfogni Mezőtúron, majd 2013-ban előkerült még három példány ugyanonnan, majd egy újabb Kisújszállásról. Ebben az évben már az ERTI (Erdészeti Tudományos Intézet) fénycsapdái is fogtak újabb három példányt Gyulán és Püspökladányban (Kozma Péter és Kiss Ádám határozásai). Ezen lepkék egyike az ERTI gyűjteményébe, másikuk hozzánk, a Magyar Természettudományi Múzeum lepkegyűjteményébe került.

A nagyjából 2 cm szárnyfesztávolságú parlagfű naplász 2013-ban fogott példánya az MTM lepkegyűjteményében.

A lepke idén, 2015-ben is megkezdte a rajzását. Július közepén a Mezőberényben működő fénycsapda anyagából Kozma Péter két példányt is a Múzeumunknak adományozott. Remélhetőleg a faj elterjed az egész országban, és kiveszi a részét a parlagfű gyérítéséből!

Katona Gergely

A csillangók férfitenyér nagyságú lepkék, a Pillangófélék (Papilionidae) lepkecsaládba tartozó Troidini tribuszt képviselik. Nevezik őket madárlepkéknek, maharadzsalepkéknek vagy paradicsomlepkéknek is. Gyakran ábrázolják őket a lepkés könyvek, és több fajukat láthatjuk lepkeházakban. Közülük kerül ki a világ legnagyobb nappali lepkefaja, az Alexandra-királyné Csillangó (Ornithoptera alexandrae). Szárnyaikat borító pikkelyeik a fizika és a biokémia titokzatos trükkjeit bevetve állítják elő megragadó kék, zöld, narancssárga és arany színeiket. Van-e ezeknek a fajoknak magyar vonatkozása?

A pápuai farmon tenyésztett Alexandra-királyné Csillangó egyik példánya a tenyésztő kezén. (forrás: internet)

Bíró Lajos (1856-1931) utazó és gyűjtő, egy különösen nagy lepke példányát gyűjtötte Pápua Új-Guineában és küldte haza. Az akkori múzeumi kollégák 1899-ben új fajként írták le a tudomány számára, és a századfordulón élt népszerű Erzsébet-királynőnkről nevezték el „Ornithoptera Elisabethae-Reginae”-nek. Később kiderült, hogy a Bíró által gyűjtött lepke az 1888-ban leírt Ornithoptera goliath nősténye. A magyar gyűjtő nyomdokait folytatta Szent-Ivány József (1910-1988), a lepkegyűjtemény egykori kurátora. Miután a 2. világháborút követően Ausztráliában telepedett le, az ottani kormány megbízásából megszervezte a mezőgazdasági növényvédelmet, és egy ma az ő nevét viselő kutatóállomás vezetője lett. Itt kutatta ki nemcsak az Erzsébet-királyné Csillangó, hanem annak sokkal ritkább rokona, az Édenkerti Csillangó (O. meridionalis) életmódját is.

Az Édenkerti Csillangó fejlődésmenete. (Pál János festménye)

A csillangókat eddig a lepkegyűjtők kíméletlenül vadászták, de ma már Szent-Ivány József kutatásainak köszönhetően mindkét fajt lepkefarmokon tenyésztik a pápuaiak. A szabadon élő állományok a nagy kiterjedésű nemzeti parkok területén háborítatlanul szaporodhatnak, gyűjtésük szigorúan tilos. A farmokon tenyésztett lepkék egy részét szabadon engedik eredeti élőhelyeiken, a többit pedig exportálják a trópusi lepkéket bemutató lepkeházakba. Legyenek ezek bárhol is a világon, a látogatók mindenütt rácsodálkoznak a csillangókban is megtapasztalható végtelen gazdagságra, amit az élet kínál nekünk.

Bálint Zsolt

Ez a hónap nekünk az afrikai lepkéké! Sokat gondolunk a nemrégen meghalt Torben Larsenra, aki könyvekkel és számos fontos tanulmánnyal gyarapította az afrikai lepkész irodalmat. Egyikünk többször találkozott vele Londonban meg Oxfordban. De ellátogatott a mi múzeumunkba is az európai-afrikai lepkész Sáfián Szabolccsal. Vele most dolgozunk egy számunkra nagy, mások szemében talán jelentéktelen felfedezésen. Hamarosan jön! És sokat forgatjuk az idén 75 éves Bernard d’Abrera afrotópikus könyveit, mivel egy kis lepkegyűjteményt kell összeállítanunk a Szegeden most készülő Afrika kiállításra. Ennek kapcsán kell megemlékezzünk Kittenberger Kálmánról (1881-1958).

Kittenberger Kálmán által gyűjtött Aranyos Danaisz (Danaus chrysippus) eredeti cédulával  (és a jobb elülső szárnyának felszínén valószínűleg a gyűjtő ujjlenyomatával).

Kittenberger nemcsak oroszlánokra hanem lepkékre is vadászott. Mégpedig eredményesen. Egyelőre nem sikerült az általa ajándékozott vagy tőle vásárolt lepkék leltárba-vételi listáját megtalálni, de annyi bizonyos: jelentős anyagunk származik tőle. Az Afrikában gyűjtött Kittenberger-lepkéket egy évszázada rejtik szekrényeink üvegfedelű tárlófiókjai. Átvészeltek háborúkat, forradalmat és szabadságharcot. Az egyetlen kárt Velez Zsigmond, egykori kolléga tette bennük. Tetemes részüket hazavitte, az eredeti lelőhely-cédulákat eldobta és a tűkre a sajátjait húzta. Szerencsére nem mindegyiket. Aztán az eltulajdonított lepkék visszakerültek a Természettudományi Múzeumba.

 Kittenberger Kálmán által gyűjtött de "katonásított" cédulájú Gyöngyös Kolotka (Colotis protomedia), amin Velez Zsigmond-féle cédula is található.

Amit kevesen tudnak, hogy Kittenberger lepkéit Katona név alatt is keresni kell. Ugyanis az akkori osztályvezető, Horváth Géza (1847-1937) a nagy vadászt militarizálta. Értsd: Kittenberger nevét Katonára változtattatta. Pedig "Cementhegyi" lett volna a hiteles magyar változat. A lepkegyűjteményben jó volt az eredeti név is, hiszen Schmidt Antal kurátor se kovácsosított. Ezt a néma, de beszédes ellenállást jelzik a kittenbergeres cédulák. Schmidt és Kittenberger nemcsak családneveikhez, hanem egymáshoz is ragaszkodtak. Olyannyira, hogy Kittenberger az angol hadifogságból még levelezőlapot is küldött Schmidtnek – ilyet csak a legközelebbi családtagok, vagy kebelbarátok kaptak. Bár leltárkönyveket nem találtunk, ez a tábori levelezőlap valamicskét kárpótolt bennünket.

Kittenberger Kálmán tábori levelezőlapja Schmidt Antalnak címezve Indiából.

Tudjuk, Kittenberger a hadifogságba eséskor komoly vadászzsákmánnyal rendelkezett. Utazóládájában biztos lepkék is voltak. Afrikában mindenét elkobozták, hadizsákmányként bekebelezték, majd helyben elárverezték. Feltehetően sok Kittenberger-féle natural object a londoni természetrajzi múzeumba került. Egyikünk sokat dolgozott Londonban. De sose jutott ideje arra, hogy az afrikai lepkék között ezzel a szemmel kutakodjon. Van-e köztük cédula, amin Kittenberger név olvasható? Vagy tényleg militarizálták, és a Kittenberger helyett csak annyi van feltüntetve, hogy HPOW (Hungarian Prisoner Of War) vagy HS (Hungarian Soldier)? Magyar katona? Mindegy. A lepkéit, ha voltak, örökre becementezték a brit birodalomba.

Bálint Zsolt és Katona Gergely

Kindermann: Lepidopterologische Notizen (= Lepkészeti jegyzetek) kézirat, 116 pp.

Kindermann Albert (? – 1847) és azonos nevű fia (1810-1861) csehországi születésűek voltak, ahol a takácsmesterség mellett, már lepkészkedtek. Az 1820-as évek táján kezdték Magyarországot felfedezni a külföldi rovarászok is, így a családfő úgy döntött, hogy Budára költöznek. A kivándorlás célja az ígéretes lepkeüzlet által remélt jobb megélhetés lehetett, meg talán a herrnhuti misszionárius lelkület. A család ugyanis a szekta tagja volt. Az ebből fakadó kapcsolatokat a lepkészet szempontjából céltudatosan fölhasználták.

A magyar fővárosban felhagytak a szövőmesterséggel és jó polgárokként egészen a lepkészetnek éltek. Az idősebb Kindermann szorgalmasan gyűjtött Buda környékén. Később pedig egymaga, vagy fiával együtt bejárta a Magyar Korona országait. Az ifjabb Kindermann beutazta Oroszország és az Oszmán Birodalom akkor lepkészetileg teljesen ismeretlen területeit is. Számos lepkét ők mutattak ki először a magyar faunában, és sok fajt ők gyűjtöttek először. Ezért több lepke is az ő nevüket őrzi.

A Kindermann Alkonyász, amit ifjabb Kindermann Albert gyűjtött először Kurdisztánban. A példányokat a bécsi Julius Lederer vásárolta meg, és 1853-ban írta le a fajt Smerinthus kindermanni néven (http://tpittaway.tripod.com/sphinx/s_kin.htm)

 Abafi-Aigner Lajos lepkésztörténete részletesen ír róluk. A könyv hivatkozik az idősebbik Kindermann egy nagyobb 1837-es keltezésű munkájára, amibe a Buda környéki bogarakkal és lepkékkel kapcsolatos megfigyeléseit jegyezte fel. Ez az irat eredetileg a Nemzeti Múzeum tulajdonában volt, de ma már nem található a jelzett helyen. Lehetséges, hogy a dokumentumot Frivaldszky Imre vásárolta meg a Kindermann gyűjtemény egy részével, és a könyvtárával került később a múzeumba. Az, hogy ismerte a kéziratot, szinte bizonyos, mert nagy faunaművében áttételesen többször is hivatkozik rá.

 Nagy örömünkre tavaly nyáron a Fővárosi Szabó Ervin könyvtár Budapest gyűjteményének katalógusában egy kéziratra bukkantunk, aminek az adatok szerint Kindermann a szerzője és címe „Lepidopterologische Notizen” (értsd: lepkészeti jegyzetek). Információnk szerint lehet, hogy Abafi-Aigner Lajos szabadkőműves hagyatékával került a könyvtárba. Eredetileg azt hittük, hogy ez az elveszett múzeumi dokumentum. De nem. Az előbbiben lepkékről és bogarakról volt szó, ez utóbbi viszont csak lepkéket tárgyal.

 A kisméretű (kb A5-ös), 116 számozott oldalt tartalmazó, bordó vászonba kötött füzetecske belső borítójára az 1912-es leltározáskor került fel a szerző neve, ceruzával írva. Az első oldalaktól szép, de nehezen olvasható kalligrafikus kézírást később felváltja egy remegő kézzel írt második. Majd egy lendületes harmadik kéz zárja le a szövegbejegyzéseket. Ki lehetett az első bejegyző? Kindermann? De melyik? És ki lehetett a második? A már betegeskedő fiatalabb Kindermann? És a harmadik? Ez utóbbinak a kézírása arról tanúskodik, hogy sűrűn forgatta a kéziratot, mert nemcsak tartalomjegyzéket, hanem az adatok alapján hernyó- és lepkenaptárt is összeállított. Ettől a harmadik személytől származik a dokumentumban fellelhető egyetlen pontos évszám: 1871. Ez a legutolsó bejegyzésben olvasható, ami szerint ebben az esztendőben Valeria Orbiculosa-t gyűjtött a Kamaraerdőben…

 A dokumentum 87. oldalán a „Valeria orbiculosa”-ra vonatkozó bejegyzés

 Mi arra gyanakszunk inkább, hogy ez az a kézirat, ami az Anker levelezés megvásárlása után Abafi-Aigner Lajos birtokába került. Abafi nemcsak az említett történeti munkájában hivatkozik rá, hanem később forrásműként is használta. A század fordulón ugyanis Abafi az Illustrierten Zeitschrift für Entomologie folyóirat oldalain 15 részből álló cikksorozatban értekezett a magyarországi lepkefajokról. Ennek első, bevezető részében említi, hogy adatait nagyrészt az Anker testvérek és Langerth József jegyzeteiből merítette.

Anker Lajos (1822-1887) Budán lakott volt, és öccsével Anker Rudolffal (1824-1901) keresetüket természeti tárgyak gyűjtésével és eladásával egészítették ki. Jó érzéssel párosult alapos tudással dolgoztak. Számos, a tudomány számára addig ismeretlen lepkefajt gyűjtöttek Pest-Buda környékén. Barátságban volt velük Langerth József (? – 1882) vasúti hivatalnok, aki polgári foglalkozása mellett ugyancsak lepkekereskedett.

Az Ankerék által a budai Kamarerdőn felfedezett és 1854-ben leírt Chondrosoma fiduciaria, amit Frivaldszky Imre 1865-ben Sebes Nyilancz-ként ismertetett magyarul (http://molbiol.ru/forums/lofiversion/index.php/t212056-50.html)

A dokumentumot alaposan tanulmányozni kell, és csak az után lehet levonni a végkövetkeztetéseket azzal kapcsolatban, hogy mikor, hol, és ki vagy kik írták. De addig is: milyen nagyszerű, hogy a kézirat kapcsán megelevenedik a múlt és a régen eltávozott nagy elődök tetteire újra fény derül! Lelki szemeinkkel látjuk a távoli tájakon szekerén zötykölődő ifjabb Kindermannt és a Budán maradt aggódó apát; a gyűjteménye fölé görnyedő Frivaldszkyt; a két Ankert, amint nagy pechükre (!) éppen föltűznek egy Körjegyű Ardócót fönn a Kamaraerdőn; és Langerthet is, aki meggyújtja a borszeszégőt, hogy a kifújt hernyóbőrt megszárítsa; és persze az íróasztalnál ülő Abafi-Aignert, ahogy avatott irodalmárként rendezi és jegyzeteli az előtte levő iratokat…

Bálint Zsolt és Katona Gergely

A lepkésznek a tavasz a szöglencek megjelenését is jelzi. Keresi őket napsütötte erdei tisztásokon, nyiladékokban, erdei mélyutakban. A morózus telet elfelejtetik fénybetárt bársonyos szárnyaikkal. Egy valóban ritkább fajuk még tavaszi lázba is hozza azt, aki ismeri őket.

De mik, vagy kik a szöglencek? A szöglenc szót Frivaldszky Imre (1799-1870) alkotta az ő idejében még a Vanessa génszuba sorolt csipkézett szárnyszegélyű, díszesen rajzolt, közepes vagy nagy termetű nappal repülő lepkékre. Később Abafi Aigner Lajos (1840-1909) a Frivaldszky-féle neveket magyartalannak tartva lefordította a német neveket magyarra, és lett gyászlepkénk, atalantalepkénk, rókalepkénk és nappali pávaszemünk. Mind a mai napig nem tudtunk visszatérni az eredeti magyar nevekhez.

Az 1868-ban megjelent Emich-féle „Kis Lepkegyűjtő” szöglences táblái és magyarázatai

A szöglencek tribusza (Szöglencrokonúak = Nymphalini) az egész földkerekségen elterjedt, és nemcsak a legújabb kladisztikus munkákban elkülönített és nálunk előforduló Aglais, Araschnia, Cynthia, Inachis, Nymphalis, Polygonia és Vanessa, hanem más, színpompás szubtrópusi vagy trópusi elterjedést mutató génuszokat is magába foglal. A Magyar Természettudományi Múzeum idevonatkozó gyűjteményrészeit pár éve revideáltuk. Nagyon sok szép és értékes anyagunk van.

A Magyar Természettudományi Múzeum egyik dél-amerikai szögenceket rejtő tárlófiókja, a végleges rendezés előtt

A szöglencek az egyik legtöbbet és legalaposabban kutatott nappali lepkecsoport. Beható laboratóriumi kísérletezések folytak velük, parazitáltságukat vizsgálták, védekezési módokat dolgozták ki a kártevőként fellépő fajok ellen, feltárták pikkelyeik szerkezeteit és színképző mechanizmusaikat, bizonyos vándorló fajokat nyomon követtek, az időszaki kétalakúságot mutató fajokkal is kísérleteztek, és legújabban legtöbbjüket már természetvédelmi törvények is védik.

A legújabb szöglenc-monográfia, amely ismerteti az összes palearktikus fajt

Közel egy évtizede civil kezdeményezés indult a hazai szöglencek megfigyelésére, de különböző okok miatt végül nem valósult meg. Hogy milyen ígéretes lett volna ez a program, azt jelezi az a tény, hogy a szöglenceket megkülönböztetett figyelemmel kísérik nemcsak a lepkészek, hanem még a természet valóságára oly közömbös média is. Beszámol a Bogáncs Szöglenc (= bogáncslepke) invázióról, vészharangot kongat a Kisróka Szöglenc (kisróka lepke) fölött, és hírverést kerít a Vörös Szöglenc (= vörös rókalepke) megjelenése miatt. Hát valóban, a szöglencek meghökkentő jelenségeket képesek produkálni. Évtizedekre eltűnnek, majd megjelennek. Vagy épp ellenkezőleg: fél évszázadon át, minden évben pontosan ugyanott sütkérezik egy példányuk. Vagy mindig ugyanazon a cseresznyefán van a hernyók fészke. Vagy olyan sok hernyójuk van, hogy a dűlőutak járhatatlanná válnak tőlük.

Egyszer talán valóban eljön a szöglencek ideje. Akkor megkülönböztetett figyelemmel kísérjük őket, hogy megértsük, miért olyan sikeresek az élet továbbadásában.

Bálint Zsolt

A napokban egy lepkész kolléga megkeresésére összeírtuk a gyűjteményünkben levő Spanyol vagy Vándor Boglárka (Lampides boeticus) példányok „magyar” adatait. A faj a trópusi- szubtrópusi klímához alkalmazkodott. Egyes években nagy tömegben vándorol. Az amerikai kontinenst leszámítva az összes földrészről jelezték; de hamarosan ott is megveti lábait, mivel Hawaiiban már megtelepedett. A mérsékelt égöv alatt nagy ritkaság, és csak vándorlásai során jut el a Kárpát-medencébe. A hernyó tápnövénye a Pillangósvirágúak közül kerül ki, takarmánybab vagy borsó ültetvényekben kártevőként is felléphet. Nálunk szórványos példányait gyűjtötték, vagy nevelték Colutea-ról.

A kunhegyesi Vándor Boglárka

A számba vett 23 lepkepéldány közül tudománytörténeti szempontból egy különösen érdekeset találtunk: a nőstény példányt „Varga I.” fogta Kunhegyesen 1921-ben, és az Ilosvai Varga István gyűjteménnyel került múzeumunkba. Hosszú évekig a beosztatlan anyagok között rejtőzött. Csak az elmúlt évtizedben került végleges helyére, a Kárpát-medencei törzsgyűjteménybe. A példány gyűjtője és a gyűjtemény-tulajdonos azonos személyek. Ilosvai Varga István (1895-1978) kunhegyesi születésű festőművész a két világháború között ismert személyiség volt a lepkészek körében. Kovács Lajossal és a múzeummal baráti kapcsolatokat ápolt, talán ennek köszönhetően hagyatékból a lepkegyűjtemény is közkincsé válhatott. A kunhegyesi példányt a 26 éves fiatal művész gyűjtötte szülőfalujában. A fajt minden bizonnyal felismerte és a ritka példányt nagy becsben tartotta, hiszen azt haláláig – több mint ötven évig őrizte. A lepke alföldi előfordulására mindeddig ez az egyetlen hiteles adat. Ilosvai Varga festő volt, élete nagy részét Szentendrén, művészek között töltötte. De gyűjteménye arról is árulkodik, hogy talán magányos kirándulásain a városka környékét alaposan bejárta, és jó érzékkel gyűjtötte és nevelte a különféle, sokszor ritka fajokat is. Mondhatjuk, hogy Szentendre környékének nagylepkefaunáját ő tárta fel. Adatainak egy részét Kovács Lajos publikálta.

Önarckép, a róla szóló könyv címlapján (Kampis Antal:Ilosvai Varga István, Corvina Kiadó Budapest, 1978)

Végül érdekességként megemlítjük: nem tudunk róla, hogy lepkéket festett volna. Mégsem zárható ki, hogy tanulmányként vagy gyakorlásképpen egy-egy szép vagy érdekesebb fajt megrajzolt. Erre enged következtetni a Kieselbach galéria internetes portálja, ahol kitűnő növényábrázolásai közül is válogathatunk. Sokak szerint a lepkészek különösen bogaras emberek. Ahogy Ilosvai Varga tájak és utcajelenetek, zsáneralakok mellett, kizárólag csak saját portréit festette, valóban lehetséges: soha nem ihlették meg a lepkék! Vagy tudatosan ellenállt a kísértésüknek? Érdemes lenne Ilosvai Varga hagyatékát a mi lepkész szemünkkel is kicsit megkutatni... Addig is hálásak vagyunk neki azért, hogy ennek a nálunk ritka fajnak a példányát megőrizte.

Bálint Zsolt és Katona Gergely

Neild A. F. E. & Bálint Zs. 2014: Notes on the identity of Evenus coronata (Hewitson, 1865) (Lepidoptera: Lycaenidae: Eumaeini) with the description of a remarkably overlooked sibling species. – Tropical Lepidoptera Research 24: 105-120. (pdf)

Feltűnő szárnyalakjuk, szépségük és színük miatt vannak olyan lepkefajok, amelyek szinte mindegyik ismeretterjesztő könyvből visszaköszönnek ránk. A Lángszinérfélék közül az egyik ilyen lepke a legtöbbször Thecla coronata néven ábrázolt faj. A Farkincás-rokonúak tribuszát (Theclinae: Eumaeini) képviseli, a hátulsó szárny külső szegélye egy rövidebb és egy hosszabb farkincával díszített. A hím fejtetőjén szép aranyzöld csillogású „korona”-szerű pikkelycsomó tündöklik. Ezt a királyi díszt a faj leírója, Willliam Chapman Hewitson (1806-1878) le is rajzolta és ennek alapján nevezte el 1865-ben. Ezért hívjuk mi is magyarul Koronás Farkincásnak. Az ivarok fonákja hasonló, de szárnyaik felszíne más színű kék, a nőstény széles fekete szegélyű. Az elülső szárny felső szegélye 3 cm körüli - tehát a Koronás Farkincás rokonai között a legnagyobb fajok közé tartozik.

Az 1982-ben megjelent  Búvár Zsebkönyvek (Móra Ferenc könyvkiadó) Trópusi pillangók kötetének hátlapján csapongó Koronás Farkincás

Első ismert példányait Közép-Amerikában gyűjtötték. Innen származik a típusanyag is. Felfedezése után pár évtizeddel megtalálták az Andokban, ahol az ecuadori Baños városkában az egyik ottlakó és lepkegyűjtésből élő család rájött, hogyan kell a Tungurahua vulkán lábánál húzódó gyümölcsösökben begyűjteni a hernyókat és a bábokat. És a Thecla coronata hamarosan megjelent a „fejlett világ” rovarbörzéin, ahol boldog-boldogtalan hozzájuthatott - a pénztárcájához illő mennyiségben. Míg a szegényebb gyűjtők csak egyetlen példányt vagy egy párt tudtak vásárolni, addig a gazdagabbak komoly sorozatokkal dicsekedhettek. De a nem Baños-i példányok kifejezetten ritkák voltak, nem is keltették fel a gyűjtők érdeklődését, mert a szabadban fogott egyedek mind tépettek és kopottak. És ilyet a „kényes” gyűjtő nem szívesen helyez még ma sem a tárlófiókjába.

A párizsi Nemzeti Természettudományi Múzeumban található Fournier-gyűjtemény egyik tárlófiókja, benne kizárólag Baños-ban gyűjtött "Thecla coronata" hím példányokkal

Évekkel ezelőtt a londoni és a párizsi múzeumban sikerült a Thecla coronata típusait és nagyobb andoki sorozatait megvizsgálnom. Feltűnő volt a közép-amerikai és a Baños-i hímek különböző árnyalatú kék színe. Később pedig Venezuelában a Romero gyűjteményben kutatva szembesültem azzal, hogy a kétféle színű hím illatfoltja sem ugyanolyan. A felfedezést Romeróék gyűjteményében Andrew Neild barátom is megtette. Ezt követően hosszú évek kitartó adatgyűjtése és levelezése után végül is arra a megállapításra jutottunk: az európai múzeumokban levő andoki lepkének nincs neve, a közép-amerikai Thecla coronata más fajt képvisel. A két fajt egymástól elkülönítettük, és kompromisszumok után egyenlőre az Evenus génuszba soroltuk őket. Az andoki faj Andrew Neild egyik mecénása, Felix Apelbee úr után kapta a nevét. Mily boldogság és szerencse érte hát a mi lepkénket, hogy végre nevet kaphatott, és kiemelkedhetett a szürke névtelenségből az Evenus felix (Boldog Farkincás) névvel!

Bernard d'Abrera sorozatának, a "Butterflies of the Neotropical Region" 1995-ben megjelent hetedik (utolsó), a Lángszinérféléket bemutató kötetének címlapján is a mi Boldog Farkincásunk díszeleg

Bálint Zsolt

Frivaldszky Imre, 1865. Jellemző adatok Magyarország faunájához. Magyar Tudományos Akadémia Évkönyve XI, 274 oldal, I-XIII tábla.

Frivaldszky Imre ajánlása a „Jellemző adatok” egyik ismert színes litográfiás példányából (Németh Lajos tulajdona)

Először Mészáros Zoltán és Vojnits András 1972-ben megjelent „Lepkék, pillék, pillangók” című könyvében olvastam Frivaldszky Imre nevét. Azt is olvastam, hogy a „Jellemző adatok Magyarország faunájához” című művéért akadémiai nagydíjat kapott. Mivel szorgalmas könyvtárba járó kisfiú voltam, a kerületi gyerekkönyvtárból próbáltam kikölcsönözni. Az ottani állományban nem volt. A könyvtáros néni, aki segítőkészen utánanézett, legközelebbi látogatásomkor azt mondta: majd ha felnőtt leszek, elolvashatom, mert csak felnőtt könyvtárakban van meg, és kevés helyen. És gyerekkönyvtárnak nem kölcsönzik ki, mert ritka és régi könyv. Azóta izgatott Frivaldszky Imre, és az ő jellemző adatai. És persze Magyarország, és az ő faunája.

A Jellemző adatok VII. sz színes táblája, rajta a faunánkra ma is jellemző vagy már kipusztult éjenc fajokkal

Később a Magyar Természettudományi Múzeumban, a lepkegyűjteményi könyvtárban se találtam. Lepkész ismerőseim sohase hivatkoztak a könyvre. Elfelejtették? Vagy nem ismerték? A bogárgyűjteményben bukkantam rá. Szép, tiszta példány volt, ráadásul a nagyon ritka színes litográfiákkal ellátott sorozatból. Ilyen litografált példányt még eddig csak a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárában, és Németh Lajosnál láttam. Fekete-fehér, nem színezett táblást viszont már többet is, bár azok is ritkák, ha nem is annyira, mint a színes. Elolvastam a könyvet, és rádöbbentem: ez valóban a magyar fauna alapvetése volt, de valami fátum folytán rovarászatunk megfeledkezett róla. Nemcsak a magyar neveket felejtették el, és a helyettesítették német fordításokkal, hanem magukat a nagyszerű adatokat is olyannyira, hogy néhány faj első hazai adatát nem Frivaldszkynak, hanem két vagy három nemzedékkel később dolgozó rovarász utódainak tulajdonítják.

A Magyar Rovartani Társaság Frivaldszky Imre Emlékérmei (arany, ezüst és bronz fokozatok)

Frivaldszky Imre nagyságát a rovarászaink sosem felejtették el. Ezt jelzi a „vészterhes” időkben alapított Frivaldszky Imre Emlékérem díj is, ami a legrangosabb elismerés, amit hazánkban egy rovarász a szakmától kaphat. De közel egy évszázadnak kellett eltelnie, hogy az elfeledett nagy mű újra felbukkanjon és visszakérje helyét a magyar entomológusok könyves polcára. Vig Károly írt a műről néhány nagyszerű és méltató sort, és persze jómagam már évek óta fáradozom azért, hogy minél többen ismerhessék. 2015-ben lesz a „Jellemző adatok” megjelenésének 150. évfordulója! Bízom abban, hogy addigra sikerül a reprint kiadást megvalósítani.

Bálint Zsolt

Frissítés:
A könyv színes táblás változatának reprintje 2015. júniusában megjelent, a Pytheas kiadó honlapjáról megrendelhető.