Minden bizonnyal nem szolgálunk nagy meglepetéssel, ha eláruljuk, melyik a két leggyakrabban elhangzó kérdés azok részéről, akik lelkes érdeklődőként meglátogatják a Magyar Természettudomány Múzeum közel két millió preparátumot őrző lepkegyűjteményét. Az első kérdés: melyik a legnagyobb pillangó? A második pedig: melyik a legkisebb lepke? És talán azzal sem okozunk nagy meglepetést az olvasónak, ha eláruljuk: a blogbejegyzés apropóját ez a két, igen banálisnak hangzó kérdés adja.
Sok minden múlik a jól feltett kérdésen. Például a jó válasz. A fenti bekezdésben feltett kérdések bármennyire is banálisnak tűnnek, jó kérdések, mert valami lényegit ragadnak meg. Az örökké csak kérdező embert elsősorban az élettel kapcsolatos dolgok érdeklik, tehát igenis szeretné tudni, miért képes valami óriásira nőni, míg a másik valami csak törpe marad. Ráadásul közeli rokonok. És bár a kérdező feldobta a labdát, hogy megmagyarázzuk, hogy miért marad törpe a törpe, és miért növekszik óriássá az óriás, az akadémikusi tollforgatástól eltekintünk, és nem bonyolódunk bele pl. Bergmann-szabály ecsetelésébe, hanem egyszerűen megpróbálunk válaszolni csak arra a kérdésre: melyik a legkisebb pillangó és melyik a legnagyobb lepke, vagy vice versa.
A kérdést megválaszolása előtt persze értelmezni kell. A mennyiségi jelzőt vonatkoztassuk a szárnyfelületre. Mert mondjuk ha a test méretét nézzük, lehet, hogy más eredményeket kapunk. És az alany? Mi a pillangó szót – lepkészek lévén – nem köznévként, hanem rendszertani kategóriakánt is halljuk, tehát számunkra a tartalma lehet ez: Pillangószerűek (Papilionoidea). A Pillangószerűek technicus terminus-a öregcsaládot (vagy családsorozatot) jelent, ami a modern osztályozás szerint öt vagy hat lepkecsaládot foglal magában. Ezek a legújabb tudományos eredmények szerint is közelebbi rokonai egymásnak, mint a több mint száz további lepkecsaládnak, ezért feltételezhetően közös eredetű csoportot alkotnak: Csőrkefélék (Libytheidae), Lángszinérfélék (Lycaenidae), Özöndékfélék (Pieridae), Pazarkafélék (Riodinidae), Pillangófélék (Papilionidae) és Szöglencfélék (Nymphalidae). A melyik a legkisebb vagy legnagyobb pillangó kérdésre talán egy laikus is választ adhat, ha végiglapozza Bernard d’Abrera (1940-2017) gigantikus, The Butterflies of the World 23 kötetből álló könyvsorozatát. Ott megtalálja a legkisebb fajt, az afganisztáni Micropsyche ariana boglárkát, amit csak 1978-ban fedeztek fel! Ennek elülső szárnyának hossza alig fél centiméter. De hasonló nagyságú faj még van egynehány – mindegyikük boglárka, például az andoki Itylos titicaca vagy a Földközi-tenger vidékének keleti felében tenyésző Freyeria trochylus. A legnagyobb pedig? Minden kétséget kizáróan a pápuai Alexandra-királyné csillangó (Ornitophtera alexandrae), ami nemcsak a legnagyobb, hanem a feketepiacokon a legdrágább és legveszélyesebb lepke, mivel begyűjtésért és a vele folytatott illegális kereskedelemért nemcsak súlyos pénzbírságot, hanem már börtönbüntetést is kiszabtak. Hasonlóan nagy pillangó, talán egy-két centiméterrel kisebb még a Góliát-csillangó (Ornithoptera goliath) amit neve is jól tükröz. A múzeumi gyűjteményben nincs példányunk az apró afganisztáni fajból, és Alexandra-királyné csillangóval sem büszkélkedhetünk – így csak a kissé nagyobb és kissé kisebb, említett rokonokat mutatjuk.
A legkisebb és legnagyobb pillangók: Titicaca boglárka (bal fent), Picúr boglárka (jobb fent), és Góliát csillangó (alul)
És mi a helyzet a lepkékkel? Mert bár minden pillangó lepke, de nem minden lepke pillangó… A lepke szót hallhatjuk megint kategóriaként. Ugyanis a Lepkék rendjét (Lepidoptera) nemcsak az említett Pillangószerűek, hanem további, legalább 120 család alkotja: ezek közös, csak a kategóriára jellemző tulajdonsága a hártyás szárnyakat takaró lapos pikkelyek, amelyek nem másak, mint különlegesképpen módosult szőrök. Innen a tudományos név is: lepido-ptera = pikkelyes szárnyú. A rend esetében sajnos nincs kézben d’Abrera magnum opusá-hoz hasonlatos mű. És talán nem is lesz soha. A legtöbb lepkecsalád a trópusokon él, néhányukat csak mostanában fedezték fel. Sokféleségüket csak becsülni tudjuk, és sajnos nem „félő’”, hanem fájdalmas bizonyosság, hogy sosem leszünk képesek feltárni azt a rendkívüli fajgazdagságot, és azt a szerteágazó szerepet, amit az élet szövetében jelentettek. Már most, a múzeumok tárlófiókjaiban hallatlan mennyiségű anyag vár feldolgozásra. És amíg egyre többeket szólít meg a modern technológia kihívása vagy merülnek el a politika útvesztőiben, az élet kérdéseit viszont egyre kevesebben kutatják. Így nem véletlen, hogy a taxonómia tudománya hanyatlóban van – ezért izgalmas felfedezések híre egyre kevesebbekhez juthat el. Ki tudott például a Micropsyche ariana felfedezéséről abban az évben, amikor Carter amerikai elnök leült tárgyalni a békéről Anvar Szadattal meg Menáhém Begínnel, és Moammer Kadhafi meg Jasszer Arafat éppen Budapesten járt?
Azért a múzeumi lepkekurátorok között áll a konszenzus: a legkisebb lepkéket az Törpemolyfélék (Nepticulidae), a legnagyobbakat pedig a Pávaszemfélék (Saturniidae) képviselik. A törpemolyok hernyói a levéllemezek közötti „húsban” élnek, táplálkozásuk során aknajáratokat készítenek. Legkisebb fajaik alig egy-két milliméter nagyságúak. Mi a magyar törpemoly-specialista Szőcs József által felfedezett és leírt Kakukkfű-törpemoly (Trifurcula thymii) fajt mutatjuk be. Több tucat rokona hasonló méretű, hazánkban is bőven előfordulnak. Közülük az egyik legismertebb, Vadgesztenye-aknázómoly (Cameraria ohridella). A legnagyobb szárnyfelületű lepke pedig a közmegegyezés szerint az Atlasz pávaszem (Attacus atlas), de több rokona is hasonló méretekben mutatkozik (pl. A. caesar, A. edwardsii és A. erebus) Délkelet-Ázsia trópusi erdőségeiben – ahol a legnagyobb pávaszemek – és talán nem véletlenül, a csillangók is élnek.
Legnagyobb és legkisebb lepkéink: Atlasz pávaszem (fent) és Kakukkfű törpemoly (lent); a törpemolyt a fenti képen piros nyíl jelzi
Megvannak hát a válaszok. Ismerjük a legnagyobbat és a legkisebbet. És a látogatók többnyire megelégszenek azzal, ha a lepkéket megmutatjuk. De olykor felizzik a tudásvágy, és újabb kérdések fogalmazódnak. A környezet lenne az, amely szabályozza lepkéink nagyságát? Hiszen a példaként felhozott aprótermetű boglárkák mindegyike a széljárta sivatagos vagy magashegységi pusztaságokat lakja. Ott nyilvánvalóan luxus vagy kifejezetten előnytelen lenne egy csillangóhoz hasonló óriási szárnyméret. De akkor miért maradnak a trópusi esőerdőkben is olyan parányiak az aknázómolyok, és maradnak törpék a boglárkák, amíg nem olyan távoli rokonaik képesek szinte gigászi méretek elérésére? Tudjuk, hogy nemcsak a környezet szelekciós hatása, hanem a faj genetikai programja és története is legalább olyan nagy szerepet játszik az alkalmazkodásban. Emiatt van, amire egyszerűen sose lesz képes. Akadályoztatva van génjei által. Tehát vélhetőleg a picúr törpe marad és a góliát megmarad gigantikusnak. A genetika modern tudománya számos okosan feltett kérdésre megadta a választ. A picúr azért törpe, és a góliát azért gigantikus, mert az életet abban a formában tudja a leggyümölcsözőbben továbbadni. De a tudomány és a filozófia hátárán más kérdések is megfogalmazódnak. Tudjuk, hogy nagy tömegű élettelen testek csak ott képesek sokáig fennmaradni, ahol a tömegvonzás nem számottevő. De mi a helyzet akkor, ha a test anyagát elárasztotta az élet? A nagytestű fajok talán csak ott tudnak megmaradni, ahol az élet szövete olyan sűrű, hogy képes őket hordozni? Így semmiféle óriási lepkét ne várjunk szemberepülni az Andok magashegyi sziklás tájain. A széljárta andesi vidék megmarad a Titicaca-boglárka élőhelyének, hogy ott őrizze és adja tovább az életet. De lenn az erdőborította völgyekben elegánsan repkedhet a Didiusz szépke (Morpho didius) hirdetve, hogy ahol az élet szövetének sűrűsége nagyságrendekkel sűrűbb, ott a törpék válla óriásokat hordozhat!
Bálint Zsolt és Katona Gergely
