Molnár Gábor: Az óriáskígyók földjén. Vadászúton Brazília őserdőiben. Ifjúsági Könyvkiadó, 1955. 188pp.
Talán nincs olyan magyar lepkész, aki ne ismerné Molnár Gábor (1908-1980) könyveit. Akárhogy is nézzük: nagyszerű író volt, tehetséggel megáldott ember. A korszellem is hozzájárulhatott, hogy a második világháború után könyveit olyan magas példányszámban jelentették meg a különféle állami könyvkiadók. De azt hiszem, a rejtett ideológiai üzenetek kevésbé értek célt, mint az amazonaszi őserdő, a vadászkalandok és a csillagfényes-karbidlámpás éjszakák leírásai. Tökéletesek a leírások! Tapasztalatból tudom. És hogy a lepkékhez kanyarodjunk: Molnár Gábor nemcsak vadászott, hanem rovarokat is gyűjtött, köztük pikkelyröpűket is! Oly módon írja le a trópusi nappalilepke csalizást, hogy azt semmilyen könyvből nem ollózhatta ki. Ő maga „csinálta”. A karbidlámpás éjszakai gyűjtései is meggyőzhetnek bármelyik lepkész kollégát, hogy a nagy vadász és író, nemcsak a puskaravaszt húzogatta, hanem az ölőüveget is gyakran borítgatta a kiszemelt áldozatok fölé. Írásaiban többször is említi, ahogy rendezi a gyűjtött anyagait, hogy a Magyar Nemzeti Múzeumnak küldött haza csomagot, bogarakkal és lepkékkel. De gyakran megjegyezi, hogy a múzeumtól nem kapott semmiféle fizetséget, csak egy elismerő oklevelet. Vélhetőleg ez nem propaganda, hanem a keserű valóság.
Kamaszként, amikor elkezdtem járni a múzeumba, bennem is felmerült a kérdés: hol lehetnek ezek a Molnár Gábor féle lepkék? Gozmány Laci bácsit kérdeztem, aki a kérdést elintézte egy legyintéssel. Ez lehetett talán az akkor hivatalos álláspont summája. Laci bácsi véleményére mindig is adtam, nem kételkedtem benne. Sőt, amikor pár éve rendezni kezdtem a múzeum trópusi nappali lepke anyagát, tapasztalatom alapján végleg igazat adtam neki. Nem találtam egyetlen olyan brazíliai lepkét se, amit Molnár Gábor gyűjtött volna. Pedig tudom, hogy bizonyos látványos fajokat a Molnár Gábor által leírt erjedt banános csalizással milyen könnyű fogni. Ő maga is említi, hogy fogott szépkéket (Morpho spp.); és igen: ha valaki a dél-amerikai trópusokon gyűjt, ezeket ki nem hagyja! Én nem legyintettem, hanem elkönyveltem, hogy Molnár Gábor valóban nem küldött lepkéket a múzeumnak, és eladta őket még Brazíliában, hiszen meg kellett élnie valamiből. Ezt az is megerősítette, hogy több alkalommal is beszámolt rovarkereskedőkkel való találkozásairól, akikkel barátságot is kötött. Boy, Larsen és Praetorius nevét jól ismertem londoni és párizsi munkáim során, ahol az ottani múzeumok típusaival sokat foglalkoztam: Molnár sorai fedték a valóságot.
Aztán kiderült, hogy Molnár Gábor azért csak adott valami rovart a múzeumnak. Mender Ákos és Merkl Ottó az egyik Óriáscincér példány cédulái alapján bebizonyította, hogy az valóban Molnár Gábortól származik. Ennek a példánynak a képe látható az 1955-ben megjelent Óriáskígyók földjén című könyvben is! De újracsak: mi van a lepkékkel? Hát bizony, azok is csak előkerültek! Az ősz folyamán Ronkay László a gyűjtemény rendezése közben több, a Megalopygidae családot képviselő Molnár Gábor által gyűjtött példányra is rábukkant. A lepkék céduláit Velez Zsigmond (1885-1954) írta. És talán ez lehet a magyarázat arra, hogy hova tűntek a Molnár Gábor gyűjtötte „látványos” lepkék. Velez kolléga a háború előtt lepkekereskedéssel (is) foglalkozott, majd miután a lepkegyűjtemény vezetője Szent-Ivány József külföldre távozott, a múzeumhoz került. Velez Zsigmond már 1948-ban itt volt, Gozmány László észak-amerikai lepkéit, amit Laci bácsi a múzeumnak ajándékozott, már ő vételezte be. Mivel agglegényként élt, a magyar államra hagyta híres lepkegyűjteményét. Kovács Lajos és Gozmány László mérte fel a hagyatékot 1955-ben, és ott derült fény a valóságra. Zsiga bácsi hazahordta a lepkéket a múzeumból, a fáma szerint a kalapjába tűzte őket (tehát távozáskor nem emelt kalapot a portán; hogyhogy ez nem tűnt föl akkor?). Sajnos a kalap nem maradt fenn. A példányokról jegyzék, a gyűjteményről meg a múzeumi fiókokról fényképek készültek. A legszomorúbb ebben a történetben az, hogy a hazahordott lepkéket még át is cédulázta, és nem gyűjteményhez méltóan tárolta őket. A tudomány számára nagy részük elveszett (de vannak kivételek). A lelkes „hazahordásból” a most megtalált lepkék szerencsére kimaradtak.
Végül megjegyzem, Molnár Gábor nappali lepkéit egyelőre hiába keresem. Bár van néhány példány „Santarem” meg „Manaos” lelőhellyel, de ezekről már nem bizonyítható a molnárgábor-kezűség. Hogy ez az egypár szép éjjeli lepke megmaradt molnárgáboros cédulával legyen a trópusokban szegény magyar lepkészet és irodalom örömére: Molnár Gábor munkássága nem csak a fantasztikum, hanem a kézzelfogható valóság része is!
Bálint Zsolt