J. R. R. Tolkien, 1992. A Babó (fordította: Szobotka Tibor). Ciceró, Budapest, 242 pp.
E. Friedrich, 1977. Die Schillerfalter. Apatura iris, A. ilia, A. metis. Die Neue Brehm-Bücherei, A. Ziemsen Verlag, Wittenberg Lutherstadt, 112 pp.
A. Masui, G. C. Bozano & A. Floriani, 2011. Nymphalidae, part IV, Subfamily Apaturinae. In: Bozano, G. C., ed: Guide to the Butterflies of the Palearctic Region. Omnes Artes, Milano, 82 pp.
Talán nem kérdőjelezhető meg az az állítás, hogy az európai lepkék közül a Nagy Szinjátszó (Apatura iris) biztosan mindenki szívét megdobogtatja. A nagy meseköltő J. R. R. Tolkien (1892-1973) se volt kivétel, mert Zsákos Bilbója is elgyönyörködött a „Bíbor Császárok” fölött. A „The Hobbit” (magyarul: „A babó”) első fordítója viszont nem ismerhette se a lepkét, se a magyar nyelvet, mert az angol Purple Emperor puszta fordítását adta. A babó című könyvet később újrafordították. Ott a lepke neve már helyesen szerepel, de a szerintem jó babó nevet kicserélték a magyarul semmitmondó hobbitra.
Én kristálytisztán emlékszem az első élőben látott Nagy Szinjátszómra 1976. VIII. 4-én Kőkapun a Zempléni-hegységben. És a másodikra is: két nappal később fönn Istvánkúton, amikor a vadászház melletti tavacska fölött néhány erőteljes kört leírva egy már öregecske hím példány leült a homokpadra, és szívogatni kezdett. Megfogására nem mertem vállalkozni. Biztos voltam benne, hogy nem sikerül. Olyan izgatott voltam. Ronkay Lacit kértem meg, aki biztos kézzel föléborította hálóját. Ez lett lepkegyűjteményemnek első Nagy Szinjátszó példánya.
A Szinjtászókról mindent szerettem volna megtudni. Szerencsére akkor jelent meg Ekkehard Friedrich monográfiája a három európai Apatura fajról, amit sikerült megvásárolnom a Mezőgazdasági Könyvkiadó boltjában. Ennek alapján sok mindent megtudtam róluk. A „kicsit”, meg a „nagyot” neveltem is. A múló évtizedek alatt pedig mind a három európai fajt megfigyeltem, saját élőhelyeiken nemcsak idehaza, hanem sokfelé, ahol megfordultam. Az egyik ilyen maradandó élmény egy dél-angliai látogatás volt. Amikoris barátom sevenoaksi háza előtt szálltunk ki az autónkból, és üdvözöltük egymást nagy örömmel. Mire fordultunk egyet, hogy az árnyékba álljunk, az ezüstszínben csillogó autó körül nagy viharosan megjelent egy hím „Bíbor Császár”, majd egy elegáns manőverrel berepült a kocsiba. Érdekes volt Dél-Amerikában találkozni az ottani szinjátszókkal, a Doxocopa fajokkal. Ugyanúgy viselkednek, mint az északi féltekén élő rokonaik. Csalizni is könnyű őket, és éppolyan erőszakosak: lökdösődve, taszigálódva, egymást taposva keresik a jó helyet egy-egy elhullott állat tetemén vagy a csalétkül kihelyezett illatozó banánon.
A Palearktikus fajokról tavaly jelent meg egy nagyszerű határozó könyv, a milánói Giancristoforo Bozano által szerkesztett és kiadott „Guide to the Butterflies of the Palearctic Region” sorozatban. Ennek alapján könnyen revideáltam a múzeumi anyagainkat. Más szakkönyvek segítségével a déli félteke képviselőt is újra rendezhettem. Így most a Szinjátszóformák gyűjteménye megújulva várja az újabb példányokat, illetve az érdeklődő kutatókat. Megjegyszem: az alcsalád képviselőit az anyagtudományt művelő fizikusok legújabban nagy előszeretettel vizsgálják, akárcsak a már említett szépkéket.
Bálint Zsolt