Allergiás vagyok a parlagfűre. Tíz évvel ezelőtt kezdődött a Balatonnál, és azóta az orrom, szemem, torkom jelzi augusztusban, hogy itt a nyár vége: virágzik a parlagfű. Az országban több százezer sorstársam van, mindenki ismeri a növényt és az ellene való védekezés fontosságát és módjait, de azt igen kevesen tudják, hogy mi köze mindehhez egy apró kis lepkének.
A parlagfű (Ambrosia artemisiifolia, Linnaeus, 1753) Észak-Amerikából származik. A XVIII. században már botanikus kertekben nevelték Franciaországban, ahonnét kivadulva, illetve gabonaszállítmányokkal Amerikából beutaztatva az 1860-as években lassan terjedni kezdett. De igazi karrierjét az első világháború hozta meg, mert az akkori gabona-, ló-, csapat- és takarmányszállítások pár éven belül elterjesztették Európában - hazánkat sem kímélve - egészen Oroszországig. Ott a Fekete-tenger kikötőiből kiindulva a háború, majd a polgárháború, és az ezt követő erőszakos kolhozosítást követően adott volt számára a megfelelő mennyiségű megműveletlen, vagy rosszul megművelt földterület. Magvait pedig a vasút szállította szanaszét a szovjet birodalom legtávolabbi sarkába is az erőszakosan elkobzott, beszolgáltatott gabona között.
Az 1930-as évek végére már országnyi területeket hódított meg a Szovjetunióban, és 1940-ben egy konferenciát is összehívtak Sztavropolban a megállítására. A második világháború azonban közbeszólt, és csak segítette a terjedését. Újabb területeket szállt meg a gyomnövény, és a mindent feldúló seregek nyomában a parlagon maradt 
területeket beborította. Hazánkban is ekkor vált széles körben elterjedté. A népnyelv néhol Sztálin-gaznak csúfolta a növényt. A szovjet tudósok az 1960-as éveben úgy gondolták, hogy biológiai védekezéssel, egy szintén Amerikából származó lepkefajjal állítják meg az egyre súlyosabb egészségügyi és mezőgazdasági gondokat okozó gyom terjedését. Ez a lepke az Acontia (Tarachidia) candefacta (Hübner, [1831]), magyarul: parlagfű naplász. (Szeőke Kálmán szerint, aki 2012-ben cikket írt a lepkéről, két magyar neve is lehet: parlagfű-bagolylepke vagy parlagfű nappali bagoly.)
A parlagfű herbáriumi lapon az MTM növénygyűjteményéből, 1925, Somogyvár
Persze mint olyan sok esetben, a dolgok itt sem úgy sültek el, mint tervezték! Nagyobb baj azonban nem lett belőle: a Krasznodar és Sztavropol régiókban 1967-68-ban szabadon engedett lepkék sikeresen megtelepedtek, hernyóik szépen ették a parlagfüvet, több populációjuk 30 éven át tenyészett a kutatók figyelő szemei előtt. Ám a Szovjetunió összeomlásáig nem történt velük semmi érdekes, nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Azonban az ezredforduló környékén változás történt: újabb és újabb megyékből mutatták ki a fajt; rohamosan terjeszkedni kezdett, és elérte délen a Kaukázust, északra a Dont, nyugatra Ukrajnát, majd Romániát, Bulgáriát és Szerbiát is. 2012-ben pedig Lévai Szabolcsnak sikerült az első hazai példányt megfogni Mezőtúron, majd 2013-ban előkerült még három példány ugyanonnan, majd egy újabb Kisújszállásról. Ebben az évben már az ERTI (Erdészeti Tudományos Intézet) fénycsapdái is fogtak újabb három példányt Gyulán és Püspökladányban (Kozma Péter és Kiss Ádám határozásai). Ezen lepkék egyike az ERTI gyűjteményébe, másikuk hozzánk, a Magyar Természettudományi Múzeum lepkegyűjteményébe került.
A nagyjából 2 cm szárnyfesztávolságú parlagfű naplász 2013-ban fogott példánya az MTM lepkegyűjteményében.
A lepke idén, 2015-ben is megkezdte a rajzását. Július közepén a Mezőberényben működő fénycsapda anyagából Kozma Péter két példányt is a Múzeumunknak adományozott. Remélhetőleg a faj elterjed az egész országban, és kiveszi a részét a parlagfű gyérítéséből!
Katona Gergely
