A két világháború közti nemzedék lepkészeire árny borul, vagy egyszerűen csak belepte őket a por. Vagy már nem is akarunk rájuk emlékezni. Schmidt Antal és Vida Lajos elől már elhúztuk a függönyt, alakjukat leporoltuk. Itt most egy harmadik, az előbb említettek nem kevésbé "jelentéktelen" kortársásról emlékezünk meg, jelezve ezzel is: mi szeretnénk emlékezni, és a nagy elődökről nem elfeledkezni.
Lepkészfelszerelés c. cikkének illusztrációi. A jobb oldali képen talán Gergely I. látható, amint nekiindul a hegyeknek.
Amikor Kaszab Zoltán megírta a Magyar Rovartani Társaság negyven éves történetét 1953-ban, tíz olyan rovarászt sorol fel, akik alapító tagok voltak, és még aktívan részt vettek a társaság életében. Ezek között Gergely István nevét is olvashatjuk. Ennek ellenére később nem találtunk róla semmiféle megemlékezést a Rovartani Közleményekben. Így alapítósága mellett a Rovartani Lapok alapján csak annyit sikerült kinyomoznunk, hogy a Társaság megalakulása után a tagjegyzék szerint 1911-ben, "földmivesiskolai kertésztanító" volt az erdélyi Algyógyon (Hunyad vm.), majd a II. világháború után a választmány tagja.
Az első világháborúban a katonai sematizmus szerint tartalékos zászlósként szolgált. A trianon után 1938-ban Magyarországon él, ahol kertészeti főfelügyelő, majd a háborút követően ny. kertészigazgató. Tehát kezdetben inkább szakmából, mintsem hobbiból űzte a rovarászatot. Azért mégsem volt akárki, mert az életrajzi lexikon ha dióhéjban is, a következőképp emlékezik meg róla: "Gergely István (Lice, [Gömör vm., ma Szlovákia: Licince] 1877. jan. 3. – Bp., 1960. márc. 22.): kertész. A Kertészeti Tanintézet elvégzése után 1903-tól a lugosi állami faisk.-ba került. Egyik megalapítója a Krassó-Szörény vm.-i törzsgyümölcsösnek. 1908-tól Algyógyon földművesisk. tanár; itt központi szilvafeldolgozó telepet szervezett. 1921–38-ban a földművelésügyi min.-ban a gyümölcsészeti ügyek előadója. Eredményes munkát fejtett ki a tömegfásítás és a gyümölcstelepítési kölcsön érdekében. Az Orsz. Pomológiai Bizottság, a Magyar Faiskolai Szövetség egyik alapítója. Entomológiával is foglalkozott. Az amerikai szövőlepkét ő írta le Mo.-on először. Lepkegyűjteménye az MNM-be került. – F. m. Gyümölcsfajtaismeret (Bp., 1928); A boszniai aszaló építése és a szilvaaszalás (Bp., 1932). – Irod. G. I. 1877–1960 (Kertészet és Szőlészet, 1960)."
Lepkegyűjteményi dokumentumok alapján bizonyítható, hogy a második világháború után Magyarországon Issekutz Lászlóval és Kovács Lajossal tartott szorosabb kapcsolatot. Azt, hogy komoly munkásságot fejtett ki, bizonyítja az a kiadatlan 331 oldalas gépelt kézirat, ami "A magyarországi hernyók táplálónövényei" címmel Ec 397 jelzet alatt található a múzeumi szakkönyvtárban. Ezt a munkáját a Rovartani Társaság 195. ülésén (1946. március 22.) mutatta be. A múzeumi könyvtárban még két másik leltározott kézirata is megtalálható „A Magyarországon honos nagylepkék névjegyzéke” címmel (Ec 767, és 768), amit a borítólap szerint Kovács Lajos munkája alapján állított össze 1950-ben, majd 1955-ben. A múzeumi archívumban további kéziratai és rovargyűjteményeinek jegyzékei is fellelhetők. (Lepkéket, bogarakat és szitakötőket gyűjtött, emellett összeállított egy herbáriumot is.)
Nyomtatásban megjelent munkái nem nagy terjedelműek, de még ma is figyelemre méltóak. Mai szemmel különösen érdekes a „Lepkészfelszerelés” című két részben megjelent közleménye. Mint legtöbb lepkész kortársa, Gergely István is elsősorban faunisztikával foglalkozott. Ő találta meg először hazánkban a Vérfű Éjdíszt (Plusia zosimi), és gyűjtötte Budakeszin a Brephos parthenias nevű tavaszi araszkát. 1944-ben elsőként ő bukkant rá a fóti Somlyón a Zefír Boglárkára (Plebejus sephirus) (lásd a képet). Tucatnyi cikkét és két könyvét sikerült fellelnünk munkái után nyomozva.
A lepkegyűjteményi archívumban található kéziratai közül a legérdekesebb 1948-ban készülhetett, és talán amiatt nem jelent meg, mert gyengélkedni kezdett a Rovartani Közlemények. De úgy gondoljuk, hogy nekünk, magyar lepkészeknek még ma is számtalan érdekességet rejt. Ebben sok „legendás” lepkefajról megemlékezik, megelevenítve nemcsak a már klasszikus helyeket (budai Kamarerdő, Peszér, stb.), hanem azokat is, amelyek azóta váltak amolyan lepkegyűjtő zarándokhellyé (fóti Somlyó, Veszprémi-fennsík, Zempléni-hegység). Ez az írás kalandos utazásra repít el minden magyar lepkészt, és megdobogtatja a szívét: Hej, azok a régiek! Igen, hej, azok a régiek. Ne feledjük őket. Se a lepkéket, se a régi nagyszerű lepkésző helyeinket. Mert csak annak van jövője, akinek múltja és jelene is van.
Bálint Zsolt és Katona Gergely
